Új műfaj érett be itt, a Kontár Komlókutató blogon, melyben az öt-hat éve írt, mostanra (mindenekelőtt a magunk számára) borzasztó amatőrnek ható, idejétmúlt cikkek alanyait újrakóstoljuk. Mivel a túl gátlástalan múlthamisításnak sem vagyunk hívei, egy kattintásnyival odébb azért a régi kóstolások is visszaolvashatóak maradnak. Ennek egyfelől az a haszna, hogy a KK szívesebben néz a tükörbe vissza-visszaolvasgatás közben, másfelől pedig a sörszerető, érdeklődő publikum is talán valamivel pontosabb iránymutatást kap egy olyan kóstolásból, ami mögött ezeregykétszáz, sokféle típusú sör tapasztalata áll, mint egy olyanból, ami mögött huszonöt ászoksöré.

És hogy mindezt a biztonság kedvéért némi könnyed populizmussal is közös halmazba rendezzük, az újrakóstolások zömét a magyar mainstream legjava fogja alkotni, már csak amiatt is, hogy anno 2006-2007-ben ezekhez jutottunk hozzá a legkönnyebben, ezért a mai gyakorlathoz képest eleve sok cikk született róluk. De persze az sem elhanyagolható szempont, hogy az olcsó népszerűséget és a dühös kommenteket mindig azok a sörök hozzák, amiket mindenki ismer. Ez utóbbi esélyeit ugyan rontják a túl hosszú cikkek, de azért így is bizakodunk legalább egy-két LEJÖSSZ BŐCSRE, KOPORSÓBAN KÜLDÜNK HAZA-üzenetben.

Kezdjük hát a Borsodi újrakóstolását, ami 2006 májusában a KK negyedik cikkéül szolgált, és amiről akkor botor módon nem vettük észre, hogy már jó ideje lekopott róla a "Világos" jelző. Az eltelt hat évben új ruhát is kapott, átgázolt rajta néhány focis promó, de két dolog állandó maradt benne: a kukoricadara és az E224, lánykori nevén kálium-metabiszulfit. Ez cinikusan hangozhat, ami nem véletlen, hiszen a Borsodi Sörgyár lényegében az egyetlen üzem az országban, amelyik következetesen képtelen pótanyagoktól mentes, tisztességesen értékelhető sört csinálni, ellenben hasonló megátalkodottsággal dobja piacra egyre-másra könyvelő- és marketingesrecept szerinti torzszülöttjeit. Bár mostanra ez minden bizonnyal felesleges kör, azért a korrektség kedvéért megjegyezzük: nem, a KK valóban nem szimpatizál a Borsodi Sörgyárral. Mentségünkre szóljon, ebben kizárólag sörkóstolói érzelmek vezetnek, mindenekelőtt az érvényes összetevőkkel, a valódi komló- és malátaízeket tükröző nagyüzemi magyar sörökkel szembeni hiányérzet.

Ígérjük, mindezen szubjektív érzelmek egy pillanatig sem fogják félrevezetni a kóstolás során klaviatúránkat, törekedni fogunk a lehető legobjektívebb és leghitelesebb élménybeszámolóra. Komolyan. Így amikor most azt írjuk, hogy kitöltve a Borsodi enyhe, édeskés illattal kezd, amit vizes dominanciájú, konfúz test követ, az éppúgy a szűken értelmezett valóság átirata, mint az, hogy ez utóbbi kitétel némi meglepően tűrhető malátaédes alapot, rajta kivehető, bár végig csak jelzésértékűen jelen lévő komlót, illetve bizarrmód gyurmaszerű, söridegen kipárolgást jelent. Bár nehezünkre esik, be kell valljuk, futó emlékeink alapján rosszabbra számítottunk, valami olyan sörre, ami az olcsó nyolcvanforintos sörök és a Soproni-Ászok-Szalon mainstream tengely között képez átmenetet. Ehhez képest, már amennyire az évi fél liter körüli fogyasztásunk alapján viszonyítani tudunk, tökéletesen egyenértékűen bizonyul az utóbbi csoporttal. Igaz, a kortyokat követő meghatározhatatlan, ám semmiképp nem őshonos savanykás-csípős utóíz egy kicsit elgondolkodtató, de hát a többi nagy hazai márka sem jut sokkal közelebb a kulinárisan értelmezhető sörök világához.

Merthogy lássunk világosan: a Borsodi és kategóriája nem az ízélményről szól, hanem valahol az árérzékeny és az éndefiniáló fogyasztás határán egyensúlyoz. Nem túl drága, és megfelel a sörivásról alkotott öngerjesztő sztereotípiáknak (amik kizárólag a szóban forgó sörkategória marketingtevékenysége nyomán születtek egyáltalán meg). Ezek azok, amik nyomán mindenki által ismert evidencia, hogy a magára valamit is adó férfi mindennemű szabadidős és háztáji tevékenységének elengedhetetlen kelléke néhány üveg sör. A definíciónak, születési körülményeinek megfelelően, persze nem része a minőség, sőt: ha túl karakteres az íze, ha túl flancos a csomagolása, ha nem az, amit a tehetetlenségi erő miatt a referenciacsoport iszik, oda az életérzés. Ebbe a jól ismert szegmensbe pedig tökéletesen illik a Borsodi, aminek egyébként sörbarátabb szemmel nézve is két ősbűne van csupán: az egyik a kukoricagríz, a másik a kéntartalmú antioxidáns. Ha ezek, továbbá az általuk kezelt mellékízek távol maradnának, akár még egy vállalható ivósört is főzhetnének egyszer Bőcsön. Viszont, őszinte meglepetésünkre, két pont még így is kijár.

Alkoholtartalom: 4,5 V/V %

2012. 04. 19.