német búzasör
Fantasztikus véletlenek összjátékához van szerencsénk: épp ma írt IPAfai Pap kolléga egy hiánypótló, egyben kimerítő cikket a kihalt/kihalófélben lévő keletnémet savanyú búzasörtípusokról, így többek közt a lichtenhainerről is. Ez persze önmagában még nem összjáték, de szintén pont ma kaptunk pár palackkal a Wöllnitzer Weissbierből is, ami pont a lichtenhainer stílus egyetlen németországi képviselője - ráadásul úgy, hogy az egész világban is csak további két sör számítható a kategóriába. Legalábbis a Ratebeeren jelölteket számítva mindenképp.
A lichtenhainer történetére túlzott részletességgel inkább nem térnénk most ki, csak újra hivatkoznánk a fent már említett kiváló Sörbúvár-cikket. Röviden: a XIX. század végén kialakuló tejsavas, füstölt malátás búzasörfajta (de nem 100% búza), amit Jena környékén főztek néhány évtizedig, de még az NDK idején, 1983-ban megszűnt. Tizennégy év kihagyás után, 1997-től a névadó Lichtenhaintól nem messze, Wöllnitzben főzi egy brewpub, illetve az utóbbi években néhány, az obskuritások iránt vonzódó amerikai kisüzem is meg-megpróbálkozik az újrafőzéssel, a relatíve bizonytalan receptemlékek szórásával is dacolva.
Hasonlítani úgysem fogjuk nagyon tudni mihez, így ugorjunk neki egyenest a kóstolásnak. Kitöltve opálos, witbierszerű, ám annál egy-két árnyalatnyival aranysárgább test fogad, élénknek tűnő szénsavassággal, de illékony habbal. Illata oltott meszes aszkorbinsav, átható, mégsem túl intenzív. Ízét változatlanul virulens aszkorbinos savanyúság dominálja, mint a leveles C-vitamin belseje, ám ekkor kortyvégtájt már némi egyértelműbben kovászos és savanyúkáposztás tejsavasság is társul hozzá. Teste rendkívül vékony (Schankbier, mint ahogy a címke is írja), a stílusleírásokban rögzített füstösség egészen minimális, csak a kortyok végén érezhető ki egy-két pillanatra a kovászos aszkorbinpaplan alól. A komló viszont még ennél is visszafogottabban jelenik meg, mintha csak odaképzelnénk egy leheletnyit a kortyvégre.
A Berliner Weissénél aszkorbinosabb, a goséval szemben nem sós - de mivel olyan típusról beszélünk, amit egyrészt alig főznek, másrészt eleve nem rendelkezik túlzottan megbízható ideáltípus-leírással, igazából akkor járunk el valószínűleg a leghelyesebben, ha önmagához hasonlítva értékeljük. Ilyen szempontból garantáltan borzasztóan megosztó sör, hiszen a torokkaparó intenzitásig fajuló savanyúság biztosan túltolja a biciklit számos olyan kóstoló nyelve esetében is, akik máskülönben akár értékelni is tudnák a frissítő, egyedi ízvilágot. A KK ilyen szempontból szerencsés alany, mert értékeli az irányt és nem bánja a refluxos rohamokat idéző garati irritációt, sőt, kellemesen frissítőnek tartja a viszonylag alacsony alkoholtartalomhoz tartozó kiegyensúlyozottságot - amit persze nem a szó hagyományos értelmében gondolunk, inkább úgy, hogy a világos savanyú fejnehézség mellett nem lóg ki semmilyen zavaró, a fókusz egységességét megbontó ízjegy. A tejsav és a C-vitamin sorjamentesen zár össze, a haloványka búzamalátásság barátságosan üdvözöl a háttérből, és ha erősen koncentrálunk, még a malátafüstösség nyomait is kivehetjük a háttérben. A Wöllnitzer Weißbier egyébként 25% búzamalátával készült , és golyóstollal van 2014. februárra javítva a 2013. novemberi, szintén golyóstollas lejárati dátum. Nem mintha lenne ötletünk róla, egy ilyen sörnél miből jönnénk rá a romlottságra.
Alkoholtartalom: 4 V/V %
2014. 01. 22