magyar ale
Egy ideje kvázi-kötelező eleme minden olyan posztunknak, ami magyar kisüzemi sörről szól, hogy siránkozzunk egy kicsit azon, mennyire átláthatatlan lett a kínálat, és hogy annyi a főzde, hogy azt lehetetlenség követni nemhogy a gerillafőzőket, de még a fizikailag létező üzemeket illetően is. Ami persze alapvetően önfelmentésről szól, mondván, ekkora áradatban persze hogy nem tudunk minden főzdétől kóstolni és cikket írni, azaz teljesen megalapozottan engedhetjük el azt a korábban létezett fantáziát, hogy a Kontár Komlókutató blogról bárki is teljességközeli képet nyerhet a magyar sörök világáról. Mindebben van persze némi igazságalap, hiszen tényleg elég esélytelen abszolút naprakésznek lenni, de azért van pár olyan pont, ahol óhatatlanul felfeslik a gyámoltalan kis önhazugságunk, és világossá válik, hogy leginkább csak lusták vagyunk. Az egyik ilyen pont az, hogy az utóbbi egy-két évben indult, és a blogon soha meg nem jelent főzdék (és gerillák) egy része elég hamar az egyértelmű trendszetterek közé került, olyan megkerülhetetlen tényezőkként, amik alapjaiban megszabják azt, hogy milyen spektrumon érdemes gondolkozni erről a teljes magyar nemmultis sörvilágról. Ezek egyike a Mad Scientist, a Maglódi úti Főzdepark négy lakója közül – ha minden igaz – a másodikként nyitott; mint neve és arculata egyaránt jelzi, telekszomszédaihoz hasonlóan teljes mértékig az újhullámos, nemzetközi igazodású craftbeerkultúra művelője.
Attól persze, hogy a blogon semmit nem írtunk róluk, még kóstoltuk jó pár sörüket, épp innen tudhatjuk, hogy valóban a megkerülhetetlen új szereplők egyike: a Jam52, a Smooth Hoperator vagy épp a Liquid Cocaine mind olyan sörök, amikért egyáltalán nem nehéz rajongani. Már csak azért is, mert eddigi szerény kóstolási tapasztalataink alapján a Mad Scientist egyelőre sikerrel képviseli a kisüzemi főzdék azt a nem túl népes táborát, amelyben megbízható a minőség, nem futni bele találomra főzött, sorjás receptekbe, és úgy általában hozza azt a fajta professzionalitást, ami alól a kézművesség mint jelző számtalan esetben szokott amolyan aduászszerű felmentésként szolgálni.
Mindenesetre nem akartunk olyan sörről írni, amivel kapcsolatban valamilyen korábbi pozitív kóstolási élmény már befolyásolná a szigorú, minuciózus értékítéletünket, ezért aztán egy olyan sört választottunk tesztelésre, amiről korábban még csak nem is hallottunk. Ez a Puppet Master névre hallgató amerikai vörös ale lett, kitöltve masszívan sűrű, vörösesbarna testtel, rajta sűrű, közepesen tartós, halványbézs habbal, valamint egyszerre szárazan komlós és rágógumisan égetettcukros illattal.
Olyan sör, aminek a szájérzete annyira sajátos, hogy magától értetődő módon előzi meg az ízekkel kapcsolatos észrevételeket: intenzíven szénsavas, közben pedig markánsan élesztős (mármint annyira, amiről – egyben áttérve az ízekre – kicsit a tömbös budafoki fajta is az ember eszébe jut). Az első kortyok fanyaran égetettcukros és kenyeresen malátás hangulatúak, amit csak a harmónia erejéig harsány – tehát a szubkultúrán belül visszafogottnak nyilvánítható – módon egészít ki az amerikai hangulatú komló, inkább kortyvégi, fenyősen letapadó keserűség képében érvényesülve.
A kóstolás előrehaladásával viszont még ez a közepes erősséggel jelentkező komlózás is halványul: tekintve, hogy a vörös sörök általában inkább a skála visszafogott oldalán foglalnak helyet, dicséretes, hogy a M.S. nem esik a halálra komlózás szakállszőrtálcán kínálkozó csapdájába – ugyanakkor ez a fajta hűség meg is őrzi a Puppet Mastert abban a relatív ingerszegény ketrecben, amiben a vörös ale-ek sok más hasonló típussal (pl. a kölschsel vagy a märzennel) együtt a hopheaddominanciájú nemzetközi sörízlés fókuszpontjain kívül rekednek. A kóstolási élményt ekkor már inkább szárazon-leerjedten, diósan (de még inkább kesudiót idézően) malátás, gondolatnyit dohos, kerek kortyok viszik tovább, amikben a komló már távolról sem tör semmiféle markáns szerepre. Az átlagjóska vörös ale-ekhez képest elsősorban a komplex, szokatlanul rétegzett olajosmag–égetettcukor–melanoidin hármas által fémjelezett malátaalap jelent megkülönböztető vonásokat, a háttérben alkalmasint altbieres húrokat is megpendítve.
Nem a világ legjobb vörös söre, de szép és komplex tétel, amiben csak némi kortyvégi diacetiles felhangon tud megakadni az, aki érzékeny rá. Sajátos értéke, hogy míg a kóstolás elején élénkebb komlózás még az amerikai irányt képviseli, addig a későbbiekre már jóval malátaközpontúbb, mondhatni európaibb az ízélmény. Viszont semmiképp ne hűtőhidegen kóstoljuk, 16-18 °C felett sokkal jobban érvényesül a szofisztikáltsága.
Alkoholtartalom: 6,2 V/V %
2017. 02. 02.