magyar ale
Egészen felháborító, milyen gyorsan múlik az idő: amikor 2006-ban elindítottuk a Kontár Komlókutató blogot, teljesen evidens volt, hogy a sör üvegbe való – olyannyira, hogy a jobb felső sarokban szereplő kis blogleírás szerint felületünk azóta is „palackozott sörök (...) szubjektív szemléje”. Amivel tizenkét évvel ezelőtt nem is vitatkozott volna senki, hiszen a PET-palack az olcsósörök barbár megoldásának számított, amin átdiffundál az oxigén, az aludoboz pedig a nagyüzemek kényelmi játékszerének, amitől ugyan fémízű lesz a sör, de legalább nem kell bajlódni a visszaváltással. Az előbbi ellenérzés persze tartósnak bizonyul, a műanyagpalack változatlanul erős indikátora a gyorsan avuló minőségnek – a doboz viszont eléggé átértékelődött, és – bár annyira evidens az állítás, hogy egy kicsit szégyelljük is leírni –, de a sörök csavarzárjának bizonyult. Mert, csak hogy továbbgörgessük a Nyilvánvaló Kapitány-szerepet, a borkedvelők köreiben egy bő évtizede még egészen magas érzelmi hőfokú viták zajlottak arról, kultúrember használhat-e bármi mást a palackjai lezárásához, mint parafadugót. Mára pedig teljesen bevett, sőt, reduktív fehérek esetében kifejezetten domináns megoldás lett a csavarzár. A kisüzemi, kézműves sörök még nemzetközi szinten sem tartanak egészen itt (bár mondjuk az Egyesült Államokban már kifejezetten elterjedt a dobozolás), Magyarországon pedig végképp nem: nálunk tavaly került először kisüzemi sör alumíniumdobozba.
Mégpedig a nagytarcsai Reketye révén, meglepően szoros versenyben mindössze pár hetet verve a már eleve dobozosokkal (is) indító újpesti Firstre. A Reketye kínálatából jó pár sör elérhető aludobozban, és ha már ilyen jelentős mérföldkőhöz érkeztünk velük, és pont úgy hozta a lépés, hogy az ő söreik közül választottuk ki az Első Magyar Kisüzemi Dobozos Komlókutató kritika alapanyagát, igyekeztünk kihozni a legtöbbet a döntésből. Egy olyan sörhöz nyúltunk hát, ami akkora kirakatpéldánya a nemzetközi craftbeerség magas hőfokon izzó mikrouniverzumának – magyar viszonylatban legalábbis mindenképp –, hogy az előtt minden brewer's beard garantáltan süveget emel. Egy teljesen ismeretlen és kifejezetten furcsa ízű, nagyjából kihalt, de a kézműves szökőár által feltámasztott helyi német sörtípus újvilági komlós újragombolása, 3D-szemüveggel nézendő címkéjű aludobozban. Közelebbről, a körbeírást konkrét állításokkal helyettesítve, egy motueka komlós gose.
Kitöltve opálos jaffaszínt mutat, továbbá intenzíven komlós illatot, a gyantás-száraz irányból, némi – gyaníthatóan a só és az élesztő frigyéből született – umamis kiegészítéssel, illetve szőlős savanykássággal. Íze elsőre fanyar, rögtön utána trópusigyümölcsösen savanykás, csillaggyümölcsöt idéz, majd előtűnik a só is, ami a tejsavas erjedés (máskülönben alig észrevehető) ízével egyesülve egy kicsit savanyúkáposztás hangulatot teremt. Mindehhez a háttérből halovány malátás-zabos édesség szekundál. Kortyérzete sűrű, az alapvetően könnyű test ellenére is kicsit szirupos, amin az intenzív, apró szemű szénsavasság sem old érdemben.
Mondhatnánk, hogy gosés, de igazából elég messziről hasonlít csak a klasszikus példányokra. Valójában semmilyen konkrét stílust nem idéz, inkább csak lóg valahol középen a posztmodern sörforradalmi eszmék laza szövésű hálója közepén, egyként a világ számtalan fura sour beerje közül. Szokatlannak abszolút szokatlan, és bár a harmonikusság fogalma eleve nem igazán értelmezhető a Lacto Acid Bacteria koncepciójában, ettől még jó ivású, kellemes sör. Kedvelni persze teljes mértékig sörkocka privilégium, az efféle recept minden jóérzésű embernek masszív előzetes szoktatást igényel.
Alkoholtartalom: 4,5 V/V %
2018. 01. 19.