magyar világos sör
ÚJRAKÓSTOLÁS, az eredeti cikk itt olvasható
(Három bekezdéssel lejjebb kezdünk el írni a Kőbányairól, addig futunk néhány kört a sörposztok népszerűségét befolyásoló témaválasztási lehetőségekről.)
Nem csak a sörkóstolás, hanem nagyjából minden kritikai műfaj esetében igaz, hogy nem azokról a dolgokról lehet népszerű cikket írni, amit a recenzens személy szerint nagyszerűnek talál, hanem azokról, amik kellően széles körben ismertek. Ezt a széles körű ismertséget pedig már mindegy, hogy valamilyen alaposan hype-olt újdonság vagy egy régóta jelen lévő, a kollektív tudatalattiba tartósan beépült tétel mutatja-e fel. Két össze nem illő példa: 2016-ban nem nagyon lehetett úgy kinyitni az angolszász internetet, hogy ne legyen szó benne a Hamilton című musicalről (leginkább beszámolók, kritikák és hitvallások formájában) – és 1999-es lezárása óta valószínűleg még nem volt olyan év, hogy ne szülessen legalább három cikk (beszámoló, kritika, hitvallás) a Szomszédokról.
Valami ilyesmi a helyzet a sörökkel is: azt már számtalanszor elpanaszoltuk, hogy teljesen felesleges mondjuk feltámadt lengyel történeti sörstílusokról vagy szokatlan típusú litván kisüzemi sörökről írni, hiszen hiába tűnnek a mi belső, blogos értékítéletünk szerint izgalmas témáknak, valójában senkit nem érdekelnek. A magyar kisüzemi sörök sem számítanak feltétlenül széles tömegeket feltüzelő választásoknak, bár itt már tagadhatatlanul van némi szórás, és a nagyobb általános figyelemmel övezett főzdék (illetve sörök) azért mégiscsak kattintékonyabbaknak számítanak. Olyan kategória viszont, ami garantáltan, feltétel nélkül, hosszú távon is képes szorgos kis látogatómágnesként működni, valójában csak kettő van – pont úgy, mint a musicalek vagy a tévésorozatok világában: az óriási hype-pal, illetve a tengermély beidegződésekkel megtámogatott sörök. A Kontár Komlókutató blog látogatottsági top tizes listájában például kizárólag ilyen bejegyzések láthatók: nagyüzemi premierek, amik valami újszerűt mutattak (Soproni IPA, Dreher Hidegkomlós, Arany Ászok Frissenszűrt) és széles tömegek által ismert nagyüzemi klasszikusok (Rocky Cellar, Dreher Bak).
Na de kanyarodjunk vissza a Kőbányaihoz, ami egészen biztosan egyike a legeslegismertebb magyar sörmárkáknak, már ha nem A legismertebb. Főként azért, mert az elmúlt kábé nyolcvan év erre predesztinálta – amikor Magyarországon kiépült a XX. század elejére a nagyüzemi sörgyártás, az eleve eléggé Kőbánya-központú volt, még ha sok gyár is osztozott ott ezen a központiasságon. Csakhogy a két világháború között a Dreher, a gyárak legnagyobbika, sorban felvásárolta a konkurenciát, és szép lassan egy nagy szupergyárat kreált az egymás közelében elszórt sörgyárakból. A folyamat végül a kommunista hatalomátvételt követő államosításban teljesedett ki, aminek nyomán végképp egy szervezeti keretbe gyúrták a kőbányai söripart. Ami pedig akkora kapacitásfölénnyel rendelkezett a néhány kis vidéki sörgyáracskával szemben, hogy voltak évtizedek, amikor a magyar sörgyártás közel 80%-a Budapest X. kerületéből származott. Az erőfölény hatását tovább fokozta, hogy a tervgazdaságban sokáig körzetesítve működött a sörellátás, azaz egy kocsma vagy bolt nem attól a gyártól rendelt, amelyiktől akart (vagy amelyik a legközelebb volt), hanem attól, amelyiknek az ellátási körzetébe tartozott. És mivel a Kőbányai Sörgyár gyártotta a legtöbb sört, értelemszerűen ahhoz tartozott a legnagyobb ellátási terület is. Ott pedig, ahol kőbányai söröket lehetett kapni, ez az esetek (és a térfogat) túlnyomó többségében egyfajta sört, a nyolcnapos szavatosságú, 10,5 Balling-fokos Kőbányai Világost jelentette. Később pedig hiába épültek új sörgyárak (és csökkent ezzel Kőbánya relatív súlya), hiába szűntek meg a kötelező jellegű sörellátási körzetek, a lendület és a mély kulturális bevésettség megőrizte a Kőbányai ismertségét.
A márka ma is kiemelkedő ismertségéről persze a Dreher Sörgyárak is tehet, amely az ország jelentős részében a Kőbányait ajánlja ki elsődleges kocsmai csapolt sörnek, ennek megfelelően egy átlagos vidéki Dreher-leszerződött kocsmánál jó eséllyel kőbányais fényreklámot, ártáblát, napernyőt, satöbbit találunk, biztosítva a széles elérésű márkaláthatóságot. Igaz, mindez Budapesten annyira nem érvényesül, itt ugyanis valamilyen dreheres megfontolásból alig vannak kőbányais kocsmák, helyette tipikusan az Arany Ászok jelenti a lejjebbik kategóriájú csapolt sört (és így városképi szempontból is az Ászok hat persze erősebben).
Ha pedig egy sör láthatóan kiemelt szerepet tölt be a nemzeti kultúrában, akkor – gondolhatnánk pátoszosan – nyilván fontos, hogy értő kritikák segítsék az egyszeri állampolgár számára ennek a kiemelt szerepnek az értelmezését. Csakhogy – válaszolhatnánk a felvetésre cinikusan – köztudott, hogy a Kőbányai nem a kulináris értékei révén tett szert a szóban forgó kiemelt szerepre, hanem attól teljesen függetlenül, így viszont semmi értelme, hogy egy olyan felületen foglalkozzunk vele, ahol máskülönben Toccalmattókról és Matuškákról folyik a diskurzus. De – szintetizálhatjuk opportunista módon – hasonlóan köztudott, hogy semmi nem olyan népszerű műfaj a kritikák világában, mint amikor teljesen oda nem illő tételekre irányítjuk a szofisztikált tesztalanyokkal kalibrált nehéztüzérséget. Ágyúval verébre, ugye – a könyvtől a popkoncerten át a borig mindennel működik. (Mellékszál, de 2006-ban, a Kontár Komlókutató blog hajnalán már írtunk a Kőbányairól, noha sokat nem tettünk így hozzá az egyetemes tudáskincshez.)
Kóstolunk: tükrös, aranyszín sör vékony és gyorsan múló habbal, illata már-már szórakoztató módon egyesít magában mindenféle indokolatlan vonást. Egyszerre van benne a kukoricagríz hígan édeskés és savanykás, szomorú olcsósörszaga; némi furcsa, algopyrines fanyarság (bizonyára a komlósűrítmény); valamint egy morzsányi vattacukros észteresség – nagyjából egy tál kihűlt egreses puliszkát képzelnénk ilyen illatúnak. Ha belekortyolunk, elsőre nem is az íz érvényesül igazán, hanem a szúrós, erősen szénsavas kortyérzet, sör helyett inkább szikvizet idézve. Pedig ha várunk egy keveset, a buborékok mögül megjelenik némi íz is, igaz, nehéz a világos lagersörök – tehát a Kőbányai állítólagos mezőnye – kotta szerinti koordinátarendszerén belül értelmezni. Ez az íz viszont rendkívül híg, leginkább meghatározó íze a citrompótlós savanykásság (amivel kapcsolatban mi a kukoricagrízre gyanakszunk); mellette egydimenziós, kissé epés hangulatú komlókeserű; valamint megfoghatatlan, kicsit tapadós, a korty teljes terjedelmét végigkísérő halovány édesség kap még helyet.
Amikor bő két éve tartottunk egy nagy, blogévfordulós nagyüzemisör-vakkóstolást, a Kőbányairól összesen két szót írtunk: hogy „tökéletesen jellegtelen”. Most sem tudunk mást mondani – míg az olcsó(bb) fajta nagyüzemi sörök itthon általában kifejezetten rosszak, mármint úgy rosszak, hogy az élete során normális minőségű lagersöröket is rendszeresen kóstolt sörivó számára bántó élményt nyújtanak, a Kőbányai egy szinttel elfogadhatóbb karaktert kínál. Ezt a relatív elfogadhatóságot pedig azzal éri el, hogy próbál annyira közel kerülni ízprofil szempontjából a citromos szikvízhez, amennyire csak lehet, ekként mentesülni azoktól a büdös és gyomorforgató stigmáktól, amik a kevésbé szívbajosan összerakott olcsósöröket olyan felejthetetlen élménnyé teszik.
Nem hiszünk abban, hogy a kulinárisan értelmezhető sörök, illetve a muszájból-megszokásból fogyasztott sörök univerzumainak élesen el kellene különülniük: létezik egy csomó olyan sör, ami úgy kínál kellemes kóstolási élményt, hogy közben nem intenzív az íze, nem magas az alkoholtartalma és még csak nem is drága. Magyarországon valamiért máshogy alakult, és a népsörök következetesen egy zsánert képviselnek: a savanyú, híg, szélsőségesen szögegyszerű nagyüzemi alibimegoldásokét – olyannyira, hogy a fogyasztói igény is jelentős mértékben alkalmazkodott ehhez a kínálathoz. Ilyen szempontból tulajdonképpen üdvös, hogy a zsáner leginkább illusztris képviselője, a Kőbányai, inkább a jellegtelen, mintsem a töményen borzasztó iskolát képviseli. De ha kóstoltunk már jó söröket is, illetve egy kicsit is érdekel minket, hogy mit iszunk, akkor már inkább érdemes helyette az ásványvíz vagy egy cseh tízes közül választani.
Alkoholtartalom: 4,3 V/V %
2018. 02. 23.