magyar ale
Nagyjából pontosan egy évet kellett várni arra, hogy bekövetkezzen az, amire mindenki várt, és a Dreher is csatlakozzon a Soproni IPA által tavaly tavasszal elindított vonulathoz: a Valóban Újhullámos, Nemzetközi Sztárstílusokat Követő Nagyüzemi Sörök főzéséhez. A lépés persze nem előzmények nélküli, hiszen a Dreher Hidegkomlós és annak permutációi (Amerikai Komlós, Mozaik Komlós) ugyanezen logika mentén kerültek piacra: felveendő az ütemet a kisüzemi sörfőzdékkel, meg az importtal, és elejét venni annak, hogy az itthoni nagyüzemi brandek kivétel nélkül öreges, fantáziátlan és uncsi reliktumokként csontosodjanak meg a köztudatban, pontosabban annak erre érzékeny részében.
Persze ezek a kezdeti, Hidegkomlós-féle próbálkozások csak erősen átmeneti jelleggel tudták elérni a kívánt célt, hiszen stabil akadályként tornyosult előttük a tény, hogy nem teljes értékű fejlesztések, hanem csupán az alap-Dreher különféle sörgyári praktikákkal való finomhangolásai. Aminek következményeként ugyanúgy egy sűrű „mestersör” hígításaként, ugyanúgy kukoricagrízzel, és változatlanul relatív homeopátiás sűrűséggel adagolt komlóval készülnek – mind olyan tulajdonságok, akik még azok szemében is hatékonyan tudják erodálni a termékhitelességet, akik máskülönben nem BJCP-leírásokkal és IBU-skálákkal kelnek és fekszenek, pusztán a végeredmény karakterére gyakorolt hatás révén.
Épp ezért kardinális (és a szűkszavú előzetes beharangozókból nem igazán megválaszolható) kérdés, hogy a Dreher Pale Ale mennyire bizonyul hasonló lendületű tabula rasának, mint amilyen a Soproni IPA lett tavaly a maga előzményeihez, így a sima sopronikhoz vagy a Hidegkomlós-logikájú alapsör-másodhasznosításként előállt Soproni A.P.A-hoz képest. Annyit elöljáróban is tudhattunk, hogy a Dreher Pale Ale felsőerjesztésű (ami ugyan evidenciának hangzik, de a kukoricás Borsodi Búza óta ismert, hogy bármikor érhetik meglepetések az embert), hogy valamiért szűrt, illetve hogy háromféle komló szerepel a receptben, mégpedig kazbek, chinook és citra. Minden más kínzó kérdéssel meg kellett várnunk, hogy élőben is lássunk egy dobozos példányt – amiről már az is kiderült, hogy megvan a Kőbányai Szintlépés, és a Pale Ale a kukorica- és egyébadalék-mentes iskolát képviseli.
A pohárba töltést követő látvány abszolút Dreher-szerű, tükrös aranyszín test, múlékony törtfehér habbal; illata pedig halványan virágos, őszibarackos és vattacukros, némi malátaédes felhangokkal. Elsőre a lehető legbiztonságibb biztonsági játéknak tűnik: könnyű, kicsit tapadós szájérzetű és intenziven szénsavas kortyok, szupervisszafogott összkép. A maláta és a komló alapvetően egyensúlyban van, az ízélmény gerincét a joghurtos-barackos Campinót idéző komló-élesztő összjáték, a maláta és az élesztő kölcsönhatásából keletkező visszafogottan édeskés, változatlanul vattacukros beütésű kortyközép, valamint a füves-orvosságos komlókeserű hármasa alkotja. A lecsengés lime-os és füves hangsúlyú komlóból, illetve egy kevés lisztes malátautóízből áll, és persze továbbra is abszolút visszafogott.
Az eddigi leírás alapján a Dreher Pale Ale egy kellemes, kiegyensúlyozott, szofisztikált sörnek tűnhet, ami nem is olyan óriási túlzás, csak sajnos a vázolt karakterei kizárólag akkor érezhetők, ha legalább 15 fokosan, tulipánpohárból és erősen koncentrálva fogyasztjuk a sörünket. A tipikus lagersörös csapolási hőmérsékleten (ahogy egyébként a Dreher gyári bemutatóján is kínálták) alig vannak érezhető ízjegyei; ötfokos állapotában, ha kellően hunyorítunk, még egy Dreher Classickal is össze lehetne keverni. Rejtélyes fejlesztés, amiben – tippünk szerint – a termékgenezis valahogy úgy nézett ki, hogy egy-két évvel ezelőtt különféle marketinges praktikákkal tesztelték, mi az a sör, ami az átlagfogyasztó szemével a lehető legkevésbé igényel alkalmazkodást a megszokott mainstream sörökhöz képest. Amikor ez megvolt, kerítettek hozzá egy olyan hívószót („pale ale”), ami kellően distinktívnek és kortársnak tűnhet, és még az is belefért, hogy a sörmesterek néhány – nagyüzemi szinten – érdekesebb komlót, illetve felsőerjesztésű technikát is illesszenek a marketingüzenet mellé. Csak hát, a Dreher nagyobb pechjére, időközben piacra került a Soproni IPA, ami jóval bátrabban rugaszkodott el a nagyüzemi sztenderdektől, és széles tömegek számára helyezte nyilván jelentősen más értelmezési keretbe a Dreher Pale Ale-t ahhoz képest, mint ha csak a Hidegkomlós lett volna mellette az innovációs benchmark. Gondoljuk csak el: ha egy évvel ezelőtt jön ki a Pale Ale, és most lenne épp friss újdonság a Soproni IPA, úgy éreznénk, minden organikusan halad előre, egyre izgalmasabb és bátrabb sörök jelennek meg a piacon. De nem így történt, a valós sorrend nyomán pedig a Pale Ale már így frissiben is óhatatlanul kicsit céltalannak és bátortalannak hat.
Pedig igazából semmi kifogásunk nem lehet vele – ha kellően melegen kóstoljuk, még kellemesen szofisztikáltnak is tud hatni. Meg hát eleve értékelendő fejlődési stáció, hogy készült a Dreherben egy kukoricamentes felsőerjesztésű sör – önálló alapsörből, pótanyagok nélkül, más technológiát kívánó ale-élesztővel, valódi, erjesztőtartályos hidegkomlózással (szemben a Hidegkomlós-termékcsalád komlóágyúzásával) és ezekhez hasonló olyan újításokkal, amik dreheres szemmel bizonyára a keretek forradalmi feszegetéseinek hatnak; de sörkedvelői szempontból vagy érdektelenek, vagy abszolút alapnak kellene lenniük. És hát közben azok az értékek, amikkel a Pale Ale rendelkezik, végeredményben egyfelől rosszul láthatók, másfelől pedig annyira azért nem izgalmasak. A Drehert körbevevő világ pedig mindeközben sokkal színesebb, szexibb alternatívákat tud kínálni, még nagyüzemi szinten is – de ha előbb-utóbb netán odáig szaladna az innováció, hogy országszerte kiszorítja a csapokról-polcokról a Dreher Classicot a Dreher Pale Ale, azzal azért mégiscsak mindenki nyerni fog.
Lábjegyzet: a kóstolt dobozt – egy további darab és egy jegyzettömb társaságában – a Drehertől kaptuk, a sör sajtóbemutatója során.
Alkoholtartalom: 4,8 V/V %
2018. 03. 19.
