mexikói világos sör
A KK időnként megunja azokat a tartalmi és műfaji kötöttségeket, amelyekkel egy átlagos, önmaga élvezeti értékéért ismert sör tesztje óhatatlanul együtt jár - ilyenkor két választásunk van: irreleváns hülyeségekkel fűszerezzük az aktuális bejegyzést (ez történik általában), vagy olyan sörről írunk, amelynek mind a közismertsége, mind az értékelése jellegzetesen túlmutat önmaga materiális határain (ezt tesszük most). A második, aktuális esethez meglepően sokféle alapanyagot lehet összeszedni; ide tartoznak mindenekelőtt a nagy magyar sörgyárak jól ismert zászlóshajói - tehát azok, amelyeket kellően sok ember ismer, köztük nagy arányban olyanok is, akik egyébként nem különösebben figyelnek arra, milyen sört isznak, lévén, nem látnak a sörivásban annyi fantáziát, ami érdemessé tenné az értő, kulináris jellegű fogyasztásra.
A konzumtársadalom előnye ugyanakkor, hogy van egy másik nagy motivációs bázis is, amelyről már sokkal kevesebbek engedhetik meg maguknak, hogy ignorálják az élet bármely területén is: a státuszfogyasztás, a fogyasztási cikkek mögöttes tartalmakkal való felruházása, amely révén az adott cikk a saját milyenségén messze túlmutató fontosságot nyer. A sörpiacon a jelenség egy sajátos, ám annál viccesebb csoportját képviselik az ún. partisörök; azok a márkák, amelyek fejlesztésénél elsődleges cél volt egy bizonyos életérzés sugalmazása, és ami mögött a sörszerűség csak egy felesleges gondot jelentene, így azt igyekeztek minél inkább eltüntetni. A jelenséget nyilván mindenki ismeri, aki valaha nézett már tévéreklámot vagy volt már szórakozóhelyen, kár is tovább fejtegetni - a tipikus hívószavak: fiatalos, letisztult ízvilág; könnyű karakter; lendület; satöbbi.
Partisörből van számtalan, sőt, a partisörszerű jegyek az átlagos sörök felé is könnyedén szivárognak: az íznélküliség minden olyan szegmensben hálás dolog, ahol az aktuális fogyasztó nem az ízéért vásárol sört, hanem mert egyszerűen szomjas, és (vagy) úgy érzi, kulturális/csoporthovatartozásbeli/identitásmegerősítő kötelessége azt inni. A KK-n szerepelt már sok Coronita-típustestvér, például az Amstel Pulse, a Gösser Ice, a Bud, vagy éppen a Miller - ezek még érthetetlenül nagylelkű pontozásunkkal együtt is legfeljebb abban tűntek szerencsés választásnak, hogy ha már nem jók, legalább nem is rosszak. Ma továbbugrunk a trendfaktorlétrán, és a minden valószínűség szerint (és a Heinekent módszertani megfontolásokból a hagyományos lagersöröknél hagyva) leginkább divatterhelt partisört, a Coronitát próbáljuk zsírkrétával rajzolt szakértői maszkunkon keresztül szemügyre venni.
A dizájnról, hozzáférhetőségről mai posztunk esetében nincs különösebb értelme értekezni, valószínűleg senkinek nem mondana újat (de csak a rend kedvéért: tessék), így csak az összetételéről elmélkedünk egy keveset, mielőtt áttérnénk a KK kóstolási tapasztalataira. Szóval a Coronitáról alkotott félig tudatos elképzeléseink között, csak hogy megpendítsünk néhány emberközeli húrt is az első bekezdés szociologikus szárazságát kompenzálandó, szerepelt egy olyan, hogy "persze, a kukoricagríz egy spórolási célból használt pótanyag a sörben, de azért van pár márka, például a Coronita, amiben autentikus, hiszen az kukoricasör". Nos, a nagy frászt, a pótanyag az pótanyag, csak vannak olyan ügyes marketingszakemberek, akik kellő pozícionálással még a magunkfajta, közelebbről érdeklődő emberek agyát is jól tudják hekkelni. Mindenesetre az asszociáció ilyen magas fokú félrehajtása őszinte szakmai elismerést érdemel, ugyanis valóban létezik kukoricasör, az ún. 'chicha', de annak épp annyi köze van a Coronitához, mint Steiner Pál frissen fésült bajszának - kedves mexikói sörgyáros barátaink egyszerűen megpróbáltak masnit kötni a szarra, és sikerült elhitetniük a publikummal, hogy az valójában egzotikus. Pedig a kukoricagríz pontosan annyira egzotikum a Coronita esetében, mint bármelyik másik hígsörnél, a Kőbányaitól a Stefflig.
Mindegy, miután lelepleztük a kukoricasörsvindlit (amit egyébként épp a Coronita összetétele bizonyít a legszebben: "víz, árpamaláta, kukorica és/vagy rizs, komló"), írunk pár szót magáról Az Élményről is. Kinyitva átlaglageresen semleges illat és szép, élénk aranysárga szín fogad, ami után híg, vizes test következik, ugyan távolról sem a legrosszabb, de a kukoricagríz savanykás utóízén kívül tulajdonképpen nyomokban sincs semmilyen, sörtől megszokott (sőt, úgy egyáltalán bármilyen) íze. Ha jobban belegondolunk, nem több, mint a mesterien kiszeparált mellékíz, szerencsére nem a hunyadimátyásos, inkább a kevésbé bántó, csak a szükségszerűség jegyében jelen lévő fajtából. Erősen szénsavas, nyilván hogy legalább valami ingerrel járjon az ivás, de ettől csak még jobban hasonlít az ásványvízre - ha valakinek ez őszintén ízlik, akkor inkább nem kellene erőltetnie az ismerkedést sörfronton. Épp ezért ironikus, hogy képzeletbeli coronitaíz-rajongó alanyunk még így is fejlettebb ízlésről tenne tanúbizonyságot, mint a magyar sörfogyasztók tetemes hányada, ugyanis a tescós szarsöröknél még így is nagyságrendekkel jobb (körülbelül pont annyival, mint a Margitszigeti vagy a Szentkirályi) - mindenesetre ez a majdnem kedvező verdikt is csak addig él, amíg sörünket viszonylag hidegen tartjuk: ahogy melegszik, egyre kevésbé tolerálató a kukoricás mellékíz. Elviselhető, de egyrészt nincs értelme inni, mert élményoldalról nem sör, másrészt még drága is, harmadrészt a jósága is csak addig tart, amíg a Giebelhofhoz meg a Schlossmühléhez hasonlítjuk, és nem egy valódi sörhöz.
Alkoholtartalom: 4,6 V/V %
2010. 01. 30.
