magyar ízesített stout
Amikor cikket írunk egy sörről, általában igyekszünk nem elolvasni semmilyen egyéb értékelést, nehogy befolyásolják az értékítéletünket a látott jelzők, és akkor is belelássuk az aktuális sörbe az olvasott szénás, fás, fenyérmirtuszos, tengervizes stb. jegyeket, ha egyébként magunktól ezt egyáltalán nem tennénk. Most ezt elrontottuk, mivel a Monyo és a Rothbeer koprodukciójában készült osztrigás stout egy olyan sörtípust valósít meg, amire már borzasztó régen kíváncsi a KK, így aztán amint szembejöttek, egyből elolvastuk mind a Mese Habbal, mind a Fenékig értékelését. Így aztán a következőkben csak amúgy in medias res belevágunk a sörkóstolásba, leírva mindent, ami eszünkbe jut, és a végén megnézzük, mennyiben reprodukáltuk a tudatalattinkban azóta is ott rejtőző két cikk értékítéleteit.
Ez alkalommal inkább abba sem fektetünk különösebb energiát, hogy (amint máskor) több online forrást hivatkozatlanul összeollózva valamilyen originálisnak tűnő összefoglalót írjunk arról, mi köze az osztrigának a stouthoz. Inkább csak amúgy impliciten aláhúzzuk zsombibacsi szkepszisét a kombináció történetiségéről azzal, hogy beidézzük: a The Oxford Companion to Beer kimerítő terjedelmű lexikonában nincs „oyster” kezdetű szócikk, és a „stouts” bejegyzésben sem szerepel vonatkozó említés.
Kitöltve a szokásos vizuális stoutkellékek magától értetődően sorakoznak: koromsötét test, halványbarna, múlékony habbal, visszafogottan pörköltárpás illattal. Utóbbiban – immáron kevésbé stoutszerűen – némi édeskés vanília, illetve olyan mineralitás társul, amiről fogalmunk sincs, mi okozza, de leginkább egyszerűbb száraz fröccsökből (mondjuk valamilyen basic juhfark- vagy olaszrizling-alapúból) lehet ismerős. Ezt kellemes, kiegyensúlyozott stoutízek követik, ahogy beleiszunk, fanyar égett fával, étcsokoládéval, illetve minden egyéb összetevő minimális érzékelhetőségével (a komló pl. teljesen belesimul a pörkölt árpa keserűjébe). A korty közben felfedezni vélünk valami sajátos, söröktől szokatlan fűszerességet, de ez inkább szájérzet, mintsem íz, így hasonlítani sem tudjuk semmihez. A tengeri dolgok megjelenése viszont, blogunk szerény véleménye szerint, nyilvánvaló: abban a fajta kipárolgásban, amit akkor érzünk, amikor egy korty után az orrunkon át fújjuk ki a levegőt, olyan markánsan jelentkezik az enyhén poshadt tengerszag, hogy talán még akkor is ráasszociálnánk véletlenül, ha nem tudnánk, hogy ilyesmit kell keresnünk. Meglepő módon ez utóbbi jelenség nem erősödik, hanem épphogy háttérbe szorul, amint melegszik a Blue Oyster, leginkább az erdeigyümölcsös malátás jegyek kinyílása és a felsőerjesztésű gyümölcsös-olajos észterek megjelenése javára.
Mindenesetre örülhetünk, mert sikerült érdemben más végkövetkeztetésre jutnunk, mint a cikk elején hivatkozott blogtársainknak: bár az osztriga önmagában való ízéről nincsenek értelmezhető tisztaságú emlékeink, a tengeries jegyeket határozottan megtaláltuk, különösebben keresni sem kellett. Sósságot ellenben inkább csak lecsengésben tapasztalt a KK, a kortyok között nem igazán. A verdiktünk pedig nagyjából az, hogy a The Blue Oyster egy kellemes, kissé extravagáns stout, amiben a tengeraroma igazán szórakoztató, de különösebben nem ad hozzá semmit az élményhez, csak ott van. Igaz, nem is kellene mit hozzáadnia, mert az összkép anélkül is igazán kellemes, noha a koncepció inkább a zavarba hozás, mintsem a magaskulturális tökélyeszmény irányába céloz. Mint azt a címke is hűen közvetíti.
Alkoholtartalom: 5,2 V/V %
2016. 02. 28.
