magyar ale

A KK borzasztó ritkán szokott Legenda-sörökről írni, ami egyfelől elítélendő, másfelől természetszerűleg következik két fő okból: hogy nagyon sokféle van belőlük, illetve hogy a nálunk szorgalmasabb sörblogger kollégák rendszerint rég megírják az újdonságokat, mire észbe kapunk. A véletlenek szerencsés összjátéka eredményeként mindenesetre eljutottunk egy aktuális Legenda-újdonságbemutatóra, ahol mind a britipa-stílusú Jade Scorpion Tail, mind a füstölt-rozsos porter, a Bazooka borsos különkiadása remek volt. Palackba viszont még nem került belőlük, így egy valamivel korábbi emlékünkre hagyatkozva abból a Game Overből vettünk egy kóstolási célú üveggel, amiből annyira emlékeztünk, hogy erős, és van benne valami trükk.

A trükk, mint a vásárlás után kiderült, a bourbonwhiskey-s hordóban való érlelés. E téren az idén jelentős kínálati ugrás állt ugyan be, mióta az Alltech elkezdte forgalmazni a Kentucky Bourbon Barrel-sorozatot, de mivel ez utóbbi szomorú tökéletességgel kerülte el eddig a KK-t, több viszonyítási alapunk nem lett tőle. Így aztán, miután megcsodáltuk a hipszterkereszttel és öklökkel tematizált címkét (ami hangulatra teljesen jó lett, ám – mint a fenti kép is mutatja – inkább félliteres üvegre lenne való, így a 0,33-ason szemből csak a közepe látható), inkább egyből a kóstolásra mozdulunk tovább, előzetes okoskodások helyett.

Ami persze azt is jelenti, hogy kissé bizonytalanul mozgunk a bourbonhordós erős ale-ekkel szemben támasztható elvárások mezején; egyelőre sok mindenről el fogjuk tudni hinni, hogy nem bug, hanem feature. Kitöltve erősen opálos, narancssárga – standard IPA-színű – test fogad, minimális méretű és gyorsan illanó habbal. Illata kissé bizonytalan, az alkohol még egyértelműen jelentkezik ugyan, de a továbbiakban megjelenő különféle, leginkább animálisnak aposztrofálható jegyek már több besorolási kérdőjelet vetnek fel a KK számára. Hordót sejtünk, ennyivel még talán nem ássuk alá különösebben a szavahihetőségünket.

Az első kortyok totális kakofóniával indítanak, amiből ezúttal is az alkohol emelkedik ki elsőként, és még csak nem is problémás módon, ugyanis markáns whiskey-s jegyeket hoz magával, megteremtve a sörkoncepció által beígért hangulat alapjait. Érződik némi maláta is mellette (illetve azzal egybefonódva), pilseniesnek ható, bár mivel igen haloványan jelentkezik, valószínűleg bármilyen, a festőmalátánál világosabb típusról elhinnénk, hogy valójában arról van szó. Ezt követően a káosz kilövi a villanykörtét, érzünk mindent, amit csak el tudunk képzelni: fenolos borsosság, diacetiles zöldalmásság, oxidált kartonosság – és ami a legjobb, hogy amolyan akadémikus, BJCP-ízű magabiztossággal egyikről sem tudjuk megmondani, hogy túlzott súllyal vannak-e jelen, vagy csak hordós fajtajelleg. Igazából ekkor kezd bekúszni a gondolat a fejünkbe, hogy jó eséllyel a Legenda is most használ először bourbonhordót érlelésre, így az elvárásaik részletezettsége nem feltétlenül áll nagyságrendnyi távolságra a sajátjainktól.

Annyi mindenesetre bátran kijelenthető, hogy a Game Over jelen formájában egyáltalán nem állt össze, nem mutat különösebb harmóniát, és a többé-kevésbé következetesen kiérezhető whiskey-vonal mellett további kulináris izgalmakat sem igazán tud átadni. Sokkal jobb kérdés persze, hogy ez néhány hónapnyi éréssel javulhat-e, és eképp jelentős távlatokat rejt-e a sör a 2015-ös kóstolók számára, de ezt természetesen még megtippelni sem tudjuk. Egyelőre erős, furcsa, és whiskey-s.

Alkoholtartalom: 12 V/V %

2014. 11. 16.