horvát világos sör
Ahhoz sajnos nem elég feldolgozott a közép-kelet-európai régió sörtörténelme, hogy teljes biztossággal jelentsünk ki róla bármit is, de annyit talán megkockáztathatunk, hogy a legújabbkori kisüzemi magyar söripar elég egyedi utat járt be. Merthogy az egy dolog, ugye, hogy az elmúlt pár évben exponenciális ütemben szaporodnak a nemzetközi sörvilág tempóját követni kívánó főzdék és vándorfőzők, ebben elég sok ország követ hasonló utat. Csakhogy a magyar főzdealapításoknak volt egy óriási felfutása a kilencvenes évek első felében is, amikor a kicsit lyukacsosan hagyott jövedéki törvény ösztönzésére túlzás nélkül százával nyitottak a kisüzemek (korabeli terminológiával „házi sörfőzdék”), az esetek nagy részében csekély szaktudással és valamiféle virtuális bajorvilágos-eszménykép reprodukálását célnak kitűző ambíciókkal. Ez már sokkal szokatlanabb modell, még akkor is, ha e főzdék elsöprő többsége pár éven belül el is halt, a maradék pedig jó ideig nem igazán találta a helyét a piacon. Főként amiatt, hogy a túlélők közül a mai kisüzemi piac jó pár meghatározó szereplője nőtt ki végül – gondoljunk csak a Rizmajerre vagy a Szent András Sörfőzdére.
Más keleti blokkos országokban ilyen veterán, mégis jelentős kisüzemek gyakran nem igazán léteznek, hiszen nem került sor olyasféle sajátos főzdenyitási fellángolásra, mint amire nálunk a kilencvenes években – így aztán ha vannak is korosabb kisüzemek, azok elsősorban brewpubokat jelentenek (amik viszont nálunk nyíltak kifejezetten csekély számban).
Horvátországban, például, 1994-es a legrégebbi kisüzemi sörfőzde, a zágrábi Pivovara Medvedgrad: ami hogy, hogy nem, pont egy brewpub. Ami három stabil alapsörével – egy világos, egy félbarna és egy barna lagerrel – hosszú ideig tökéletesen le is fedte a presörforradalmi idők igényeit. Viszont amint Horvátországot is átjárta a kétezertizes évek nemzetközi sörfordulata, a Medvedgrad is bővített, most épp hétféle alap- és tizenhárom alkalmi sörből áll a szortimentje. Ezek közül egy a Baltazar, mégpedig egy simcoe-val és mandarina bavariával készülő hoplager (vagy ha nem kizárólag Magyarországon használt kifejezéssel akarjuk leírni, erősen komlózott lager).
Kitöltve szűretlen, narancsosan ipaszínű, töltés közben intenzív szénsavas pezsgést prezentál, habja mégis határozottan aprócska marad. Illatát narancsos-komlóolajos hibridsörhangulat határozza meg, ipásan komlóaromás és lageresen leerjedt jegyekkel vegyesen, a sejthetően barokkos malátahasználatot liszttel keveredő égetettcukros illatelemek által képviselve. Íze meglepően fojtott, leginkább hígan illóolajos, aromatikus komlókeserű tölti ki, amihez a szuperhígított malátaháttér – még a maga egyébként kiérezhetően kekszes jellegével sem – ad túl sokat. Az említett komlókeserűt mandarinos (pedig csak kóstolás után olvastuk a mandarina bavaria jelenlétét!), alapvetően kontinentális hangulatú, nem amerikaias karakter szabja meg, amitől összességében, némiképp hunyorítva persze, de olyan, mint egy felére felütött, de alkoholtartalmában változatlanul hagyott Keserű Méz (mármint a klasszikus, bár vagy három-négy éve semmilyen permutációjához nem volt szerencsénk).
Az biztos, hogy a Baltazar önmagában senkit nem fog meggyőzni arról, hogy utazzon el a Medvedgradba sört kóstolni – bár semmi konkrét gond nincs a kóstolási élménnyel, blogunk mégsem igazán tudja kitalálni, mire lehet jó. Ivósörnek túl intenzív benne az illóolajvonal, ahhoz viszont hiányzik belőle a komplexitás, hogy érdemes legyen hosszan kóstolgatni. Harmonikusnak harmonikus ugyan, de ez a harmónia alapvetően az üresség békéjét jelenti, a komolyabb érzelmeket kiváltani képes karakter hiányát. Ha egy mondat alapján akarnánk magunk elé képzelni, nagyjából egy narancsolajjal dúsított hatást keltő, alsóerjesztésű IPA-klónra gondolhatunk. Amit meg lehet persze kóstolni, de leginkább csak akkor érdemes, ha már eleve kéznél van.
Alkoholtartalom: 5,6 V/V %
2018. 11. 16.
