szerb IPA
Ez egy rendhagyó poszt a máskülönben kínos rigorózussággal egyforma bejegyzésekre épülő Kontár Komlókutató blogon, ugyanis szemben a megszokott, columbói értelemben vett logikával, amikor egy poszt abszolút önmagában értelmezhetően áll meg, most egy kicsit kikacsintunk a dallasi irányba, és egy olyan posztot írunk, ami az előző szerves folytatása. Kockául fogalmazva: procedural helyett serial. Az imént fejeztük be ugyanis a belgrádi Dogma sörfőzde Hoptopod nevű ipájának kóstolását, és teljesen el voltunk tőle ragadtatva – csakhogy két Dogma-sört is kaptunk, és azzal a feltett szándékkal ültünk neki a ma estének, hogy mindkettőt megírjuk. Most tehát az Albino következik, egy, a Hoptopodhoz hasonlóan magasra értékelt búza-IPA. A kóstolási lendület fenntartása végett ez alkalommal máris hozzálátunk az érzékszervi teszteléshez, és csak utána térünk ki rá arra, amit nyilván minden kedves olvasónk már most is gondol, azazhogy mégis mi értelme van egymás után írni két, várhatóan egyenként is elég karakteres sörről.
Az Albino opálos szalmasárga, kitöltését intenzív, gyümölcsös, newenglandipás illat, benne citromfű, méz, golgotavirág követi (épp most tanultuk meg, hogy ez a maracuja valódi magyar neve, v.ö. borsmustár!), a végén a jól ismert, vajaskekszes malátázással, minden ipák alapjával zárva. Belekortyolva ezek után kissé váratlanul jelenik meg a fenolos búzasörhangulat, hiszen illatban nem igazán utalt rá semmi. Búza-IPA-ként persze nyilván igen távol áll a klasszikus, bajorbúzás iránytól, a kortyok ehelyett három, jól elkülönülő részre tagolódnak. Először könnyed, friss, lime-osan savanykás, távolian citrusos-komlós vonalak jelennek meg, jelezve, hogy a típusmeghatározó „white”, illetve „ipa” jelzők egyaránt helytállók; ezeket később egy sajátosan fanyar, kicsit gyantás és kicsit grapefruithéjas közjáték töri meg. A kettő szintéziséből végül egy frissítő, de határozottan komlóintenzív elegy áll elő, amiben már bőven, töményen kinyílik a kicsit bodzás, kicsit nemeskomlós, aromás keserűség, az a fajta, ami mellett a kedélyesen közepes erejű malátázottság már csak másodhegedűsi szerepet tud játszani. Lecsengése grapefruit, grapefruithéj és méz, amit majdnem pontos asszociációnak könyvelhetünk el, főleg ha utólag a címkét is elolvasva megtudjuk, az Albino valójában narancshéjjal készült.
Jó sör, noha a KK számára kicsit talán darabos: az intenzív ízek minden szépségük ellenére sem szövődnek össze olyan jellegű ízhálóvá, amibe a kóstoló szívesen gabalyodik bele, inkább csak egymás után sorakozva jelennek meg az egyes részletek. Ennek magyarázatáta az egyik lehetőség az, hogy ez egy ilyen sör, ilyen receptre meg megvalósításra futotta a Dogmának – csináltak egy elég finom, csak nem túl komplex búza-IPA-t. Csakhogy van egy további magyarázat is, mégpedig az imént kóstolt Hoptopod, ami egyfelől eleve világklasszis tulajdonságokkal rendelkezik, másfelől teljesen másfajta iskolát képvisel, és minuciózusan összeillesztett ízek helyett lehengerlő, hipnotikus intenzívséggel operál. Ilyesmiket pedig nyilván pont annyira fair összevetni, mint mondjuk egy gyenge átlagos russian imperial stoutot egy kiemelkedő bécsi lagerrel, tehát semennyire. Mindezt még akkor is fenntartjuk, ha máskülönben most épp az volna az őszinte véleményünk, hogy ebben a konkrét esetben furcsának tűnik búzapehellyel és búzasör-élesztővel főzni ipát, mert a végeredményben nem kapcsolódik össze a két iskola lényege – éspedig pont azért tartjuk fenn a korábbiakat, mert elég biztosak vagyunk benne, hogy ez az őszinte véleményünk csak egy szép, kövér észlelési torzítás eredménye.
Így aztán két tanulságot vonhatunk le: az egyiket azoknak, akik kedvelik az evidenciákat (ne kóstoljunk össze intenzív söröket, mert csak az első fog ízleni!), a másikat pedig mindenkinek (kóstoljunk Dogma-söröket, Budapesttől mindössze 381 kilométer!),
Alkoholtartalom: 6,5 V/V %
2017. 08. 07.