magyar ízesített búzasör
Alapjában véve remek dolog, hogy hetente átlagosan mintegy hat és fél új kisüzemi sör jelenik meg Magyarországon, még akkor is, ha masszív kínálatbővülésnek jelentős árnyoldalai is vannak. Ezek közül talán a legnagyobb, hogy a folyamatos premierzajban alig-alig lehetséges kibogozni, melyek az igazán érdekes sörök: most például, ha nem kapunk belőle egy palackkal, szinte biztos, hogy a Sabotage-on is nyom nélkül átléptünk volna. Hiszen első olvasatra tökéletesen beleillik a kortárs kánon fő sodrásába – újraértelmezett stílus, obskúrus csavarokkal, ráadásul kollaborációban elkészítve. Ami második nekifutásra mégis érdekessé teszi, az elsősorban az alapstílus csekély beágyazottsága, hiszen a berliner weisse bár népszerűsödik egy ideje, azért még bőves-bőven a perifériális sörízlés hitbizománya. Aminek még csak olyan nagyon könnyen értelmezhető nemzetközi kraftarculata sincs, hiszen azon kevés stílusok egyike, amiknél majdhogynem alapszabály, hogy nyers formájukban alig létezzenek, és elsősorban ízesített formában jelenjenek meg (ld. a hagyományos bw-k málnás és szagosmügés permutációit), de még azok is könnyen tűnhetnek inkább gejl pancsolmányoknak, mintsem kiforrott gasztroélményeknek. Így összességében nem nehéz arra jutni, hogy a berliner weisse egyszerűen nem hívószó, így ha mégis találkozunk egy sörrel, ami ekként aposztrofálja magát, sok konkrét elvárás meg sem tud fogalmazódni bennünk – legfeljebb az evidencia, hogy a tejsavas savanykásság jó eséllyel szerepet fog játszani a kóstolási élményben.
Amiben viszont köztudottan sokat számít az érzelmi előhangolás, amiben a Sabotage elég erős: a szerzők egészen sodró lendületű szöveget kanyarítottak az üvegre, olyannyira, hogy idézzük is:
„Ez nem csak egy szimpla sör. Ez egy konkrét merénylet a német tisztasági törvény ellen. Már a forralás előtt beleborított 20 kiló joghurt kiverné a biztosítékot a sörrendőrségnél, de az a mennyiségű fekete szeder, amit még belelapátoltunk, olyan hatással rántja össze az arcod, mint egy köteg TNT a völgyhidat. De nem kell félni, az összerántás őszinte mosolyt formál majd az arcodon. A közérthetőség kedvéért hidegkomlóztuk is, hogy könnyen fogyasztható nyári sör legyen.”
És persze, a nyitómondat ordító anglicizmus, megfelelően képzett filológusok biztosan találnának hasonlóságot BrewDog- és/vagy Flying Dog-fülszövegekkel is, mindenesetre a leírás egyfelől hasznos orientációt nyújt ahhoz, nagyjából mit várhatunk ettől a konkrét berlinerweisse-inkarnációtól, másfelől elsőrangúan támogatja a címkegrafikát, ami a megboldogult Blue Oyster óta talán a legjobb magyar tétel, amit a KK látott. A kedvencünk mindenesetre a sörparaméterek felsorolása, ahol a keserűségértéket és az erjedés előtti szárazanyag-tartalmat leíró „IBU: 7”, illetve „B°: 10,5” sorok között remekül megfér az „SRM: lila” kvalitatív élű színkód-meghatározása is. Egyébként azért vagyunk ilyen apróságok miatt is ennyire lelkesek, mert régi rajongói vagyunk az imént említett Flying Dog-féle gonzósördizájnnak, azaz esetünkben tökéletesen működik egyelőre az a bizonyos érzelmi előhangolás.
Jó kérdés tehát, mennyiben módosítja a percepciónkat, ha átkanyarodunk a kóstolásra. Mivel az imént trükkös módon szó szerint idéztük a címke nagy részét, Ön, kedves olvasóként, már mindent tud a Sabotage geneziséről és paramétereiről, így nyugodtan bonthatjuk is a palackot. Sörünk színe – meglepetés! – valóban lila, árnyalatát tekintve valahol a szederjoghurt és a nyers vadhús között, emellett masszívan opálos is. Illata savanyú és fanyar, citromsavra és bogyós gyümölcsökre enged asszociálni, a domináns irány pedig egyértelműen a citromsav aszkorbinos savanyúja. Ízben is elég hasonló vonásokat prezentál: elsőre arcösszerántóan, masszívan savanyú, de a klasszik berliner weissék híg testéhez viszonyítva jóval sűrűbb, haraphatóbb tartalmat mutat. Így aztán a tejsavasság szuperintenzív ugyan, de nem áll önmagában, a kortyalap hathatósan támogatja. Az alacsony Balling-értéket látva elég valószínűnek tűnik, hogy ez nem annyira a malátázás vaskossága, mint inkább a joghurt és/vagy a szeder jelenléte folyományaként van így, de hát ki tudja.
A szeder, ha már szóba hoztuk, egyébként inkább csak aromában, kilélegezve érezhető, a kóstolási élmény további szakaszaiban főként tejsav alá temetett, meghatározhatatlan bogyós gyümölcsként van jelen. A kortyvégen (bár persze lehet, hogy csak a címkeszöveget felidézve véljük kiérezni, de) jól megmutatkozik a komlókeserű, szódával hígítottan gyantás, újvilági karakterrel. Lecsengésében érezhető az a búzamaláta-eredetű (?) íz, ami a diétázók körében közkedvelt kis puffasztottbúza-korongoknak is sajátja, és minthogy a berliner weissékban speciel tök általános, nem okoz különösebb meglepetést. Főleg hogy nem ad hozzá semmit a kóstoláshoz, teljes mértékig a levegőben lóg.
A Sabotage, végeredményben, nem szofisztikált sör: nem mutat új arcokat minden kortyra, nem hoz rég látott komplexitást, de ettől kóstolásra (és újrakóstolásra) abszolút érdemes tétel, elsősorban azért, mert azt az egy arcát, amije van, kövezetesen és tökéletesen koherensen, bármiféle ízbicsaklás nélkül tudja teljesíteni. Az pedig, hogy ez az arc történetesen határtalanul intenzív és a legkevésbé sem sörszerű a szó hétköznapi fogyasztói értelmében, megadja azt a plusz lökést, amitől hajlamosak vagyunk a Sabotage-t a frankó, egyedi kisüzemi sörök sokaságából kiemelkedő, emlékformáló élménynek látni. A Reczer-féle Collabrew-sorozat eddigi legjobb eleme, és bár jó régen főzték, még mostanában is kapható. Persze biztosan megosztó sör, és akinek nem kenyere a tejsav és/vagy a szeder, biztos jóval kevésbé fogja osztani a lelkesedésünket, de szerintünk érdemes rájárni, amíg kitart.
Lábjegyzet: a kóstolt palackot Reczer Gábor sörfőzőtől kaptuk ajándékba.
Alkoholtartalom: 4,2 V/V%
2018. 08. 24.
