svéd ízesített ale
A Csakajósörben, mint azt a KK olvasóinak jelentős része bizonyára jól tudja, nagyjából bármikor lehet találni olyan, obskúrusabb skandináv, amerikai, stb. sörfőzdéktől söröket, amik néhány polccal lejjebb vannak az ismertségskálán, mint a Mikkeller, a Brewdog vagy a Left Hand, de ettől függetlenül rendkívül jó, komplex és élvezetes söröket készítenek. Ezeket a főzdéket persze lehet kritizálni, például mert csak erős és halálosan komlós sörök érhetőek el tőlük (legalábbis Budapesten), vagy mert néhány divatstílus toronymagasan felülreprezentált közöttük, de ettől még érdemes venni és inni őket, mert rendszerint remek élményt nyújtanak.
Hasonló logikát követve tettünk szert a svéd, közelebbről göteborgi illetőségű, harmatos szóviccel Beerblioteknek keresztelt sörfőzde chilis fekete ale-jére. Nem igazán volt elképzelésünk róla, hogy mit várjunk a sörtől, két okból sem. Egyfelől ez az első alkalom, amikor találkozunk a főzdével, másfelől a black ale mint fogalom eleve homályos egy kicsit. Egy felsőerjesztésű árpasör, ha barna, akkor lehet (angol vagy belga) brown ale, ha még sötétebb (azaz fekete), akkor pedig stout vagy porter. Esetleg még barna IPA, újabb keletű nevén american black ale. Mindezek persze csak amolyan ökölszabályszerű támpontokat nyújtó kategóriák, tehát attól, hogy a „black ale” feliratot nem tudjuk hová tenni, az még lehet szuperjó és érdekes sör; igazából csak annyi nehézséget jelent a kóstolást illetően, hogy nehezebben tudunk előfeltevéseket megfogalmazni a majdani élményről.
Bár voltak arra utaló megérzéseink, hogy a barna ipás megoldásról van szó, végül maradunk a kézenfekvő megoldásnál, és felbontjuk. Az már szemrevételezéssel is megállapítható, hogy nem vicceltek a „black” jelzővel: minimális fényáteresztésű, koromfekete sört töltünk ki, intenzív, halványbarna habbal. Illata tompa, gyenge savanykássággal és alkohollal, de nem igazán árul el semmit. Ahogy belekortyolunk, elsőként az indokolatlan erejű szénsavasság tűnik fel, ami a chilicsípés instantmód megjelenő élményével sikerrel elmaszkol bármiféle ízélményt; csupán lecsengésében érződik némi távoli kakaóbab.
Ahogy egyre jobban közelít poharunk a szobahőmérséklethez, valamivel jobban kinyílik azért a Black Ale Chilli, és előtűnik egy enyhe, pörköltmalátás fanyarság, noha mellette egyenrangú félként jelenik meg az alkohol és a chili egységfrontja is, a hátuk mögül kikandikáló, sejthetően intenzív, mégis felismerhetetlenül elnyomott komlóval kísérve. Azt sem tudjuk megmondani a kaotikus ízfelhőből, hogy amerikai vagy kontinentális komlózású-e inkább (így, visszacsatolva korábbi polémiánkra, akár black IPA is lehet, készséggel elhinnénk). Utóízben minimális földimogyoró-hangulat, de összességében csak a chiliről szól, valahogy úgy, mint a három és fél éve kóstolt 7 Stern Chilli Bier tette annak idején, így közös sorsuk, hogy inkább csak vásári látványosságként legyenek érdekesek, és ne kulináris értékeik miatt. Nincs ízegyensúly, csak chili.
Zárásként érdemes megemlíteni, hogy a Ratebeeren csupa szépet mondanak sörünkről, többek közt selymességét emelve ki (ami helyett a mi poharunkba csak agresszív szénsavcunami jutott), így nem kizárt, hogy csak a mi példányunk volt túl az optimális fogyasztási időtartományon; az illatban tapasztalható enyhe savanykásság is ezt, pontosabban némi túlerjedést támaszthat alá. Sajnos arra nincs esélyünk, hogy egyhamar kontrollkóstolást végezzünk, így viszont, kihasználva blogunk remek névválasztását, nem a cikk professzionalista elfelejtését választjuk, inkább szólítjuk azon kedves kommentelőinket, akik esetleg szintén kóstolták a Black Ale Chillit, és bátorítjuk őket, hogy osszák meg velünk tapasztalataikat.
Alkoholtartalom: 7,6 V/V %
2014. 08. 07.