belga lambic
Mai bejegyzésünkkel úgy tervezünk rendkívül messzire ugrani tegnapi házi magyar zöldsörünktől, hogy közben a közmegegyezéses, Heineken-szerű origóhoz sem kerülünk semmivel közelebb, sőt. Néhány hónapja kaptunk ugyanis egyszerre két, épp Belgiumban járó drága pajtásunktól egy-egy vadabb fajta spontán erjedésű belga sört, csak hogy tovább ismerkedhessünk a fajtajellegzettességekkel, miután a belépőt már tavasszal teljesítettük a Chapeau beetető lambicja révén. Az ugyanis annak idején rendkívüli tetszésére szolgált a KK-nak, így elhatároztuk, hogy a műfaj nagyágyúit - mint a Cantillon - is érdemes lehet kipróbálni. Ebben ugyan kissé elbizonytalanított főzdevadász akkori kommentje a Brettanomyces élesztőgombák és az emésztőrendszer kölcsönhatásairól, dehát a sörblogírás nem csupa virágszirmos szűzlányparádé, így végeredményben csak annál nagyobb érdeklődéssel várjuk az élmények hullámokban támadó regimentjeit.
A téma iránt kevésbé érdeklődők kedvéért, röviden: a lambic olyan sör, amihez nem tesznek szokásos alsó- vagy felsőerjesztésű sörélesztőt, hanem nyitott erjesztőtartályban poshasztják jó sokáig, lehetőleg úgy, hogy menet közben beköpje és megerjessze az említett nevű, tájjelegű előfordulású vad élesztőgomba, sajátos ízvilágot és "a sörre" úgy általában is csak nyomokban emlékeztető végeredményt hagyva maga után - dacára, hogy lényegében ugyanabból készül: árpa- és búzamalátából, komlóból, élesztőből és vízből. Ennek végeredményét hívják lambicnak, a gueuze pedig ezek évjáratos vegyítése, aminek eredményeként a friss lambicok cukortartalma hátán másoderjedés megy végbe, megadva sörünk nagyjából végleges karakterét. Ez persze nem jelent valamiféle imperatív végállapotot, a gueuze-ök ugyanis palackozás után is továbbfejlesztik ízüket (mint a jó és különleges sörök általában), a Cantillont például, címkéje tanúsága szerint, jó pincében 2030-ig és érlelhetnénk, ha lenne türelmünk.
De nincs, így egyből a kóstolás mezejére is lépünk, lefejtve a 0,375-ös palackot egyéni módon záró komplexumot, amelyben a koronazár alatt még egy parafadugó is segít biztosra menni. Mihelyst sikerült dugóhúzót kerítenünk, előtör az immáron ismerősként üdvözölhető ecetes-erjedt, mégis kellemes lambicillat, amit kitöltve halványsárga szín, élesztős homály és még erősebb, valamelyest a borospincék széndioxid-alapú dohszagára emlékeztető kipárolgás követ. Íze valóban sokkal hárdkórabb, mint a Chapeau-é volt, némi nyersorvosságos keserűség alapjára lenyűgözően savanyú, enyhe szemtikkelésre késztető test épül fel, valahol mélyen halvány virágos mintákkal körítve. Édes jegyeket legfeljebb hallucinálni lehet hozzá - relatív könnyen -, lecsengésében inkább újra a keserű vonulat köszön be, immáron kiérezhető élesztőgombás vonásokkal, majd fűszeres, lehelletnyire borsos utózöngékkel. Meglehetősen nehezen emészthető ízkombináció, lehet vele küzdeni - és végeredményben azt az annyira jellegzetes és egyben idegesítő érzést kelti, amikor valamiről jól tudjuk, hogy összetett és sokkal több rejlik benne, mint amit primér módon érzékelünk. Meglehetősen gondterhes dolog lendületből koncentrálni a felfedezetlenül maradt értékelés birodalmára, amikor szükséges tapasztalati alap híján arra úgysem vagyunk képesek, így egyelőre nem is folytatjuk tovább a próbálkozást, hanem visszaemlékszünk arra, hogy annak idején az Arany Ászok is egész tűrhetőnek tűnt, a Kwak meg valami bizarr hülyeségnek, szóval ha lesz szerencsénk kellően sokfajta gueuze-höz, talán jobban átérezzük, miért van a Ratebeer-en a már emlegetett Chapeau-nak 13 pontja, a Cantillonnak meg 96. Addig pedig büszkén dülleszkedünk, hogy ha nem csesztük el nagyon a számbavételt, ezt kóstoltuk pályafutásunk során ötszázadikként.
Alkoholtartalom: 5 V/V %
2009. 12. 16.
