brit ízesített ale
Másfél éve egyszer már írtunk a skóciai Williams Brothers hagyományossör-kollekciójáról - akkor a bodzával készülő Ebulum segítségével -, így talán megbocsátható, ha ezúttal csupán linkelünk, majd a sörfőzde bemutatása nélkül máris napisörünkre, a tengerihínáros Kelpie-re helyezzük a blogszerkesztő felület fókuszát. Magyaráznivaló ugyanis van rajta, az biztos, hiszen a magunkfajta kontinentális fogyasztó ("landlocked", ugyebár) nem feltétlenül kezeli evidenciaként, hogy egy sörbe hínárt rakjanak, hiszen az, szemben a meggyel vagy a szilvával, mégsem valami tisztességes növény. De hogy Skóciában sajnos nem ideálisak a körülmények az előbbiek számára, nyilván más utakra kellett kényszerüljenek - és mivel a bizton jól termő krumplival nehéz söröket kezelni, a hínárfelhasználás gondolata valószínűleg korántsem számít akkora eretnekségnek.
Már csak azért sem, mivel - mint arról a sörfőzde honlapja előzékenyen beszámol - a skót partvidék sörfőzdéi egészen az 1850-es évekig intenzíven alkalmazták a tenger kivetett hínártermését. Ez elsősorban a sörkészítés korai fázisaiban nyilvánult meg: a sörárpát gyakorta olyan földön termesztették, amely trágyázásában a partra mosott hínár tevékeny szerepet játszott. A jelek szerint ma ez már nem túl gyakori művelési mód, így a Williams Brewery kénytelen volt egy alternatív módszerrel éleszteni újra a kihalt ízvilágot: a cefrézőkádban adagolják a malátához a hínárt. Valószínűleg gyümölcsözőbben tudnánk értékelni a végeredményt, ha akár a leghalványabb fogalmunk is lenne róla, milyen ízű egy gasztronómiai használatra szánt tengeri hínár - de mivel nincs, kénytelenek leszünk a fantáziánkra hagyatkozva értékelni.
Esetleg abba kapaszkodhatunk, amolyan gondolati szalmaszálként, hogy a Kelpie éppúgy pörköltmalátás dominanciájú barna ale, mint a bodzás Ebulum volt, de sok kapaszkodót ez sem jelent, ugyanis sörünk nem bizonyul túl karakteres példánynak, legalábbis ami az illatát illeti. Enyhe, füstös csatornaszag, háttérben a pörkölt maláta gondolata - azé a stoutjellegű, száraz pörkölt malátáé, ami ízben is az egyetlen biztos nyelvvel beazonosítható pontot jelenti a KK számára ma. Mellette csupán némi tétova, komlóval keveredő, dohosan savanykás utóíz; illetve toroktájon lecsapódó, klorofillos poshadtvíz-karaktermorzsák színezik a képet. Összességében tehát, bár egy skót tengerparton biztosan jóval autentikusabb élmény volna, de a Kelpie-ből az alapanyagfronton nem kellően művelt magyar kóstoló számára egy közepes barna ale látszik, némi furcsa mellékízzel, ami felőlünk akár a hínár nyoma is lehet. Ránézésre, illetve koncepciója alapján érdekes, de végül nem túl emlékezetes sör, főleg nem másfél latért. Ugyanis - csak hogy garantáltan öncélú beszerzési tippet adjunk, egyszersmind végképp elrugaszkodjunk a sörkóstolási univerzum racionális oldalától - a KK Rigában szerezte be a Kelpie-t, másfél lat pedig pillanatnyilag 610 forint. Ennyiért pedig sokkal élvezetesebb különlegességeket is kapni.
Alkoholtartalom: 4,4 V/V %
2011. 09. 23.