olasz ízesített ale
Furcsa érzés: miközben folyamatosan növögetnek, szaporodnak a kisüzemi és gerillafőzdék, továbbá egyre szélesebb választékban vásárolhatóak a nemzetközi kézművessör-élmezőny tagjai, valahogy egyre természetesebbnek vesszük, hogy folyamatosan lehet valami újat kóstolni. Legalábbis mi itt a KK-nál abszolút így éljük meg; az újdonság megszűnik izgalmas lenni, az újdonságok folyamatos sora maga lett a hétköznapi kerékvágás. Így aztán különösen örömteli, hogy időnként mégis történnek olyasmik, amik ki tudják zökkenteni az egyszeri sörblogger szívét a rutinos szinuszritmusból, valamiféle komolyabb izgalmat gerjesztve.
Nekünk most a Sörspecialista-reinkarnációként megjelenő beermarket.hu kínálata volt épp ilyen, ami szép csendben behozott egy csomó olyan feketeöves – jelentős részben olasz – kézműves sört, amit korábban nem igazán lehetett itthon elérni. És ez még akkor is izgalmas, ha egyébként olyan stílusú sörökről van szó, amiket más, elérhető sztárfőzdék is űznek. Az olasz craftbeer-világnak ugyanis (a létezésén túl) van még egy kevésbé közismert sajátossága: a minimális sörkulturális alapokra építkezve megjelent egypár egészen extrém receptekkel operáló főzde. A szabad kéz, amit a sör relatív helyi gyökértelensége jelent, azt is jelenti, hogy még a hetvenes évekbeli Amerikához képest is abszolút kötetlenül kísérletezhetnek a sörfőzők sajátos ötletekkel, így számtalan olyan kvázi-tabut is áthághatnak, mint a sör más italokkal való közös érlelése, a teljesen szokatlan ízesítők használata – a lehető legtávolabb mehetnek a hagyományos lagersör-karaktertől.
Ezek a főzdék közé tartozik a Párma közelében működő Birrificio del Ducato is, abszolút otthonosan mozogva a nemzetközi kézművessör-stílusokban, és feltűnő lelkesedéssel foglalkozva savanyú sörökkel. A La Luna Rossa például egy kétéves lambicra épül, ami fél évig cseresznye- és meggyágyon pihent, majd hordóérlelt árpaborral és friss sörrel lett házasítva.
Az eredmény egy gyakorlatilag teljesen szénsavmentes, opálosan barnásvörös, de nem túl sötét színű sör, illatában mindenekelőtt ecettel, majd meggyel és bogyós gyümölcsökkel, hátterében vattacukorral és boroshordóval (és hangozzék bármilyen elvontan, a konkrét boroshordóillat valóban abszolút kiérezhető belőle). Íze elsöprően savas, elsősorban gyümölcsecet – ötszázalékosnak gond nélkül elhinnénk –, aminek a tejsavassága csak a korty vége felé érződik ki, de talán csak azért tűnik fel egyáltalán, mert olvastuk, hogy van. A brettanomyces sajátos, szinte csípős vaderjedés-karaktere valamivel később, inkább az utóízben jelenik meg, ahol már vastagon jelen van a cseresznye selymes, enyhén ciános csonthéjíze is. A meggy-cseresznye párosítás, ha a savasságtól alaposan háttérbe szorítva is, de végig kiérezhető, rengeteget téve a kóstolási élmény kerekségéért és cizelláltságáért. Meglepő, de alkohol gyakorlatilag nem is jelentkezik (talán csak a lecsengésben valamennyire), pedig hát nyolc térfogatszázalékos sört kóstolunk épp.
Remek, élményszerű sör, ami viszont még akkor is a fogyaszthatóság határát súrolja a maga lehengerlő savasságával, ha a kedves vásárló máskülönben ismerkedett már lambicokkal és egyéb savanyú sörökkel, és nyitottnak is bizonyult azok felé. Megszokottabb sörökről átváltva valószínűleg teljesen értelmezhetetlen, épp ez az egyetlen hibája is: valószínűleg csak nagyon-nagyon kevés, extra harcedzett savanyúsör-rajongó képes maradéktalanul élvezni, mindenki más – így a KK is – csak bizonyos távolságtartással csodálhatja.
Alkoholtartalom: 8 V/V %
2016. 04. 12.
