magyar ízesített porter

Erős túlzás lenne azt állítani, hogy a magyar söripar bővelkedne a patinás hagyományokban – ami egyfelől szomorú, másfelől viszont lehetőségeket nyit a nem olyan nagyon régi szokások előtt arra, hogy már-már komoly örökségnek tudjanak tűnni. A békésszentandrási Szent András Sörfőzde karácsonyisör-sorozata pedig, ha nem tévedünk, alighanem a legpatinásabb ezekből az instant hagyományokból: Esthajnal néven ötödik, a más nevű előzményekkel együtt pedig már hetedik éve készülnek alkalmi, egyszeri karácsonyi sörök a főzdében. Közös vonásuk, hogy mindig ízesítettek, de ezen kívül nem sok minden köti össze a recepteket:

• 2011: almás-fahéjas lager
• 2012: mézes-vérnarancsos lager
• 2013: áfonyás-karamelles lager
• 2014: lucfenyős hibrid sör
• 2015: füstölt barna búzabak
• 2016: mentás-csokoládés stout

A karácsonyiasságot, ha nagyon akarjuk, mindbe bele lehet látni, de azért érezhető, hogy az első pár év hagyományosabb asszociációkra építő ötletei után egyre vadabb ízesítések tűntek fel, párhuzamosan azzal, ahogy a sima lagersöralapot is mindig újabb és újabb sörstílus váltotta fel. Abban pedig, hogy melyek voltak a lista legbizarrabb tételei, elég könnyű dűlőre jutni: a '14-es lucfenyős, valamint a tavalyi aftereightes recept egyértelműen toronymagas – bár nagyjából holtversenyt érő – győztesek. Az idei recept viszont csak valahol középtájt helyezkedik el a bizarrságskálán, 2017-re ugyanis Earl Grey-portert dobott a randomgenerátor (vagyishogy a sörmesteri vízió). Ami ugyan nem mondható kifejezetten szokványosnak, de különösebben idegennek sem hat – legalábbis a KK-t jóval kevésbé sokkolja, mint mondjuk egy mentás-csokoládés stout. Igaz, az Earl Greyt szeretjük, az After Eightet meg nem, így a pártatlanság dicsfényéről kénytelenek vagyunk lemondani.

Sőt, az első benyomás üdvös ártatlanságáról is, tudniillik már kétszer is kóstoltuk az Esthajnal '17-et, mire ma eljutunk odáig, hogy cikket írjunk róla; egyszer csapról, egyszer üvegből. És bár nem számítottunk ilyesmire, meglepően nagy volt a különbség a két minta között, az utóbbi sokkal fáradtabbnak, laposabbnak hatott, többé-kevésbé pont úgy, mint ahogy egy két percig, illetve egy másfél óráig áztatott fekete tea hat egymás mellett. Igaz, az üveges kóstolásnál nem figyeltünk túl erősen, hátha csak tévedtünk.

Kibontjuk, megállapítjuk, hogy VÉGRE itthon is elterjednek a logózott kupakok, a Szent Andrásnak is van már. A dizájn a szokásos, az összetevők barokkosan bő köre pilseni, karamell- és csokoládémalátára, zabpehelyre, pörkölt árpára, amarillo komlóra, earl grey tealevelekre, valamint bergamottnarancsra terjed ki (ami utóbbi, ugye, olajformában – de még inkább aromaként – az Earl Greyek distinktív sajátja).

Jó melegen kóstoljuk, olyan húszfokosan; ezen a hőmérsékleten elsőre karamelles zabpehelyillat jelenik meg a pohár fölött, amit némi száraz, pörkölt vonások után villámgyors tempóban egy intenzív bergamott-earlgrey illatfelhő követ. Szemre egyébként közepesen opálos, eléggé sötétbarna porter, gyorsan múló világosbarna habbal. Ha bele is kóstolunk, hamar meggyőződhetünk róla, hogy Békésszentandráson nem viccelték el a teásítás feladatát, egyből torkon ragad az earlgreytornádó, és a maga nyelvzsibbasztó, torokcsípő lendületével abszolút uralja az Esthajnal '17 ízprofilját. Persze ebben az attakban nem csak a bergamottos fekete tea meg a plusz bergamott vállal szerepet, bizonyára ott bujkál benne az amarillo komló is, de olyannyira egybeolvadva az iméntiekkel, hogy szinte lehetetlen szétszálazni. Annyit érzünk, hogy némi illatos, gyantás komlókeserű is jelen van, de hogy hol ér véget a bergamottkeserű és hol kezdődik az amarillokeserű, nos, az már messze meghaladja a képességeinket. De azért jelen vannak más ízek is, bár inkább csak illendőségből: a kortyvégen némi futó karamelles édesség, a hosszan tartó lecsengésben pedig – már persze csak a továbbra is domináló earlgrey-vonal és különösen annak keserűje mellett – a pörkölt árpa jellegzetesen égett, fanyar ízei is megjelennek.

Összességében egyáltalán nem bornírt hülyeség az ötlet, bár inkább mókás alkalmi kreálmány, mintsem komoly tétel. Egyértelműen a javára írható, hogy a teás-bergamotos-komlós keserűséghármassal sikerrel másolja az ipák – azaz a leggyakoribb első nemlager-élményt kínáló sörfajta – fő ismérvét egy olyan stílusban (a porterben), amiben az máskülönben egyáltalán nem szokás. Igaz, ezzel a porterség, mint olyan, valamelyest értelmét is veszti, hiszen az önnön típusjellemzői egy pillanat alatt elvéreznek az ízesítőkkel vívott harcban. Cserébe a hét százalék alkoholt, merthogy robust porterről van szó, egyáltalán nem érezzük, egyszerűen csak ott terem, mire felocsúdunk a 0,33-as üveg keltette bergamottsokkból. Viszont az utóíz tényleg hosszú, és majdnem olyan intenzitással marad fenn, mint az őszintébb fajta csilis söröknél – a cikk legelején említett túláztatott teafilteres hangulat azonban, még ha enyhén is, de ebben a palackban is megjelent. Akit érdekel az Esthajnal '17, tehát először csapon keresse.

(Ha valaki csodálkozna, miért iszunk húgymeleg sört kóstolási célzattal, két válasszal tudunk szolgálni. Egyfelől a KK tipikusan minden sörstílust egy kicsit melegebben szeret kóstolni, mint az általában javasolt, tíz fok alatt például szinte semmit. Másfelől az Esthajnal '17-et a főzde – amely igazán példamutató módon mindent feltüntet a címkéken, a felhasznált komlóktól és malátáktól az IBU- és EBC-értékeken át az ajánlott fogyasztási hőmérsékletig – 14-16 °C-on javasolja a kóstolást, amihez képest igazából alig tértünk el végül felfelé. De ha valakit ez sem győzne meg, elárulhatjuk, hogy amikor csapon volt szerencsénk a sörhöz, kifejezetten hidegen kaptuk kézhez, és az egyértelműen nem állt jól neki.)

Lábjegyzet: a kóstolt palackot – egy további palack, egy pohár, valamint egy pohárdesszerttel társított csapolt Esthajnal '17 kíséretében – a főzdétől kaptuk.

Alkoholtartalom: 7 V/V %

2017. 11. 20.