magyar barna sör
Nemrég futólag értekeztünk a kollaborációs sörök épp tartó aranykoráról, valamivel régebben pedig arra is hoztunk példát, hogy a sörfőzői együttműködések egyáltalán nem szorítkoznak államhatárok közé. Ez utóbbi esetben nagytarcsai Reketye és a belgrádi Dogma közös söre jelentette a cikkírás apropóját, és bár eddigi benyomásaink alapján a Dogma egy kifejezetten jó sörfőzde, azt azért nem állíthatjuk, hogy a révbe ért világhír babérjain ülhetnének. Hasonló kaliberű – azaz amolyan regionális üstökösnek nevezhető – sörfőzdékkel újabban relatív sok főzde folytat kollaborációkat, de arra mintha nem lett volna eddig példa, hogy valamilyen igazi világsztár álljon össze magyar sörfőzdével. A holland De Molent, ma kóstolandó sörünk társszerzőjét viszont egyáltalán nem hangzik túlzásnak igazi világsztárnak nevezni, így igazán megható mérföldköve a hazai kraftreneszánsznak, hogy készült egy közös söre a Reketyével. (Persze könnyen lehet, hogy a vörös fokozaton túlra kapcsolt sörcunamiban elsiklottunk valamilyen korábbi sztárkollaboráció felett, ha így történt, elnézést kérünk és minden helyesbítést örömmel fogadunk.)
A magunk részéről mindenesetre nosztalgikus örömmel fogadtuk a De Molen Collab hírét, hiszen a Hel & Verdoemenis például az egyik meghatározó korai komolysör-revelációnk volt annak idején, így még azon a bukolikus bájon is megértően felül tudunk emelkedni, hogy a Reketye tényleg a kollaboráció puszta tényéről nevezte el a sörét. Kinyitjuk a palackot, a pohárban átlátszatlan, koromfekete, sűrű sör fogad, tetején a fehértől határozottan távol álló, leginkább agyagbarnának nevezhető, tömör és nem túl nagy habbal. Illata kakaós, konyakmeggyes alapú, kiérezhető alkohollal, morzsányi sós hangulattal és jóddal, aszaltgyümölcsös komplexitással, utóbbiban főleg mazsolát és fügét, illetve egy kevés szilvát vonultatva fel. Ahogy belekortyolunk, megállapíthatjuk, hogy a relatív alacsony – 6%-os – alkoholtartalomból nagyrészt következő módon a De Molen Collab ízben kevésbé intenzív, mint illatban, a szuperkomplexitás helyét e dimenzióban a sima komplexitás veszi át. Fás, fanyar ízekkel nyit: pörkölt kávé, csokoládémaláta, valamint kiérződő gyantás komló, mely utóbbiból némi citrusosság is nyílik; továbbá halvány sós karamell, az illattal ígérteknek megfelelően. Utóízében megjelenik némi tejszínes sárgabarack és borsos fenolosság is, azt implikálva, hogy talán némi további érés még segítene az ízélmény tökéletes lekerekedésében. Lecsengése rövid és fanyar, főleg a pörkölt maláta vonásai dominálják, amik közül némi sorja még épp kilóg, amolyan nyerses magíz képében, de a stoutok világától nem különösebben idegen módon.
Stílus-önmeghatározás nem szerepel a De Molen Collabon, haladó kategóriafasizmussal felszerelkezve valószínűleg foreign extra stoutnak vagy valami hasonlónak kellene hívni, bár karakterre igazából egészen olyan, mint egy lekicsinyített russian imperial stout: erejéhez mérten rendkívül komplex, szép sör, koherens testtel. Üdítő élmény, hiszen itthon többségében inkább csak komlófókusszal készülnek hasonlóan ízintenzív sörök – azok pedig, amik inkább a malátára összpontosítanak, elég gyakran egyáltalán nem tudnak rendesen összeérni. Mint ahogy e fronton a De Molen Collab sem tökéletes még, de a mezőny nagyját azért veri; még ha annyiban nyilván egyszerűbb is a dolga, hogy alacsonyabb alkohol mellett jó eséllyel gyorsabb folyamat az összeérés. Mondanánk, hogy mint minden ígéretes erőssörből, ebből is tegyünk el egypár palackkal későbbre, de úgy sejtjük, akárcsak blogunk, úgy a Kedves Olvasó sem rendelkezik köbméterekre rúgó, ipari hűtőkapacitásokkal, így tanácsunkat inkább csak az igazán felkészült évjáratkufárok felé hangsúlyozzuk.
Alkoholtartalom: 6 V/V %
2018. 06. 28.
