magyar világos sör
Sokszor említettük már, hogy általában olyan sörökről írunk itt a KK blogon, amiket akkor kóstolunk épp először, és semmilyen előzetes tapasztalatunk nincs róluk. Ez alól néha kivételt teszünk – pl. ha egy régebbi, silányka bejegyzés javításához eszközölünk újrakóstolást vagy ha valami annyira király dolgot kóstoltunk, hogy a blogon is feltétlenül meg akarunk emlékezni róla –, de a főszabály azért meghatározza a cikkírási menetrendünket. Ma olyan közepes mértékben fogunk ettől eltérni, ugyanis a csepeli Rizmajer és a kiskunhalasi Hopfanatic koprodukciójában készülő Pils Of Simcoe-t kóstoltuk már, tetszett is, túl sok emlékünk még sincs róla: az említett kóstolásra ugyanis bő két éve, az utolsó előtti Főzdefeszten került sor. Azon, amelyiken a lagersör feltámadása volt a fő vezérfonal, ennek dacára összesen kettő olyan sörrel találkoztunk rajta, ami a lagerek zászlóshajója – a pilseni típus – terén valami emlékezeteset tudott volna mutatni; ezek közül volt az egyik a Pils Of Simcoe (mint arról röviden az akkoriban még észrevehető sűrűséggel vezetett mikroblogunkon is megemlékeztünk).
Ekkor, 2016-ban még úgy volt, hogy egy abszolút alkalmi sörről van szó, így el is engedtük a rendszeres újrakóstolgatások gondolatát. Aztán, hogy, hogy nem, utóbb mégis rendszeresen újrafőződött, így most a lehető legkíváncsibban várjuk, két évvel későbbi és palackozott formában is tud-e hasonlóan revelatív élményt okozni, mint ahogy tette azt elsőre és csapon. Persze valami különbség szükségszerűen várható, hiszen míg a fesztiválkiadás szuperluxy maris otter malátával készült, addig a kortárs változat hétköznapi pilseni és karamellmalátával (bezzeg a titkolózó sörfőzőátlag címkéi alapján csak ötletelhetnénk, mik az eltérések!). A többi látható paraméter egyezik: a komló simcoe, az alkohol 5,5 V/V %, az erjedés előtti szárazanyag-tartalom 13,5 B°, mindkét esetben. A simcoe persze nyilván nem tartozik a pilseni stílus komlói közé, de hát úgysem vagyunk tagjai a BJCP-Einsatzgruppennek.
Illata enyhén vaníliás felhangú, majd a melanoidinos malátásság illúziójából gyorsan visszafogottan citrusos, ananászos komlókipárolgásba vált – összességében a legkevésbé sem harsány, sőt, már-már kölschös elszántsággal kell koncentrálni rá. Kitöltve egyébként kellemes megjelenésű, közepesen tartós, ujjnyi habot fejleszt, teste rezesbe hajló aranyszínű, tükrös. Íze és kortyérzete meglepően összetett (egy kisüzemi magyar pilsenitől aztán végképp): a korty eleje egészen száraz, leerjedt hatású, ízfronton előbb csak némi kompakt, enyhe dióssággal társuló szénsavas pincearoma vonul át, hogy aztán pillanatok alatt át is adja a helyét a markánsan komlós lecsengésnek, benne előbb sárgadinnyével és fenyőgyantával, majd utóbb füves hangulatú, továbbra is gyantás dominanciájú, visszafogott citrusosságnak. A kortyeleji leerjedt karakter itt válik főként meglepővé, ugyanis a korty végére érve épp, hogy sűrű, jól harapható kortyérzettel zár a Pils Of Simcoe, hosszan tartó, sárgadinnyés-gyógynövényes komlókeserű utánkövetése mellett.
Ha van is különbség a 2016-os kiadáshoz képest, az nem bárdolatlanságban, hanem a valamivel jobban megtolt komlózottságban nyilvánul meg: míg a kóstolási élmény egészében abszolút kerek, komplex és szórakoztató marad, az összhatás mégsem annyira ivósörös, inkább lehengerlően hoplageres. Nagyon szépen összerakott, érdemi hibáktól vagy diszharmóniáktól teljesen mentes sör, amit ugyan már nem emlékszünk, hogy mennyiért vettünk, de – ismerve a Rizmajer Sörház árképzését – valószínűleg elég erős best buy. Egyetlen hátránya, hogy nem az a légiesen könnyű ivósör, amit a korábbi verzió emléke alapján kerestünk: annál jóval karakteresebb kóstolási élményt kínál, ami persze szintén jó dolog, csak hát sokkal kevésbé ritka jelenség a magyar kisüzemi sörfőzés mikrokozmoszában.
Alkoholtartalom: 5,5 V/V %
2018. 07. 23.
