belga ízesített lambic
Ha az ember elég régóta kóstolgat söröket, mindig fájdalmas emlékeztetőt jelent az idő múlásáról, ha valaki olyannal találkozik, aki később csatlakozott ehhez a remek hobbihoz. Míg sok-sok lelkes Hopaholic- vagy Léhűtő-látogatónak az jelenti az eszmélés pillanatát, amikor először találkozott a Keserű Mézzel, először ment Főzdefesztre vagy éppen először kóstolt valamit a Mad Scientisttől, addig veterán blogocskánknak ennél határozottan fakóbb és molyszagúbb emlékek jelentik az első impulzusokat.
Ilyen impulzus volt például, amikor úgy 2007 körül megtaláltuk a könyvtárban a megboldogult brit sörszakíró, Michael Jackson Nagy sörlexikonját (500 sör a világ legjobbjaiból, Arena 2000 Kiadó, 2004 – eredetiben Michael Jackson's Great Beer Guide, DK, 2000), amiben, mint sejthető, 500 darab sörről szerepel egy-egy rövid leírás. Mégpedig olyan, azóta szélesebb körben ismertté és/vagy Budapesten is elérhetővé vált főzdék különféle söreiről, mint a Schlenkerla, az Anchor, a St. Peter's, a Weltenburger vagy épp a Liefmans. Ráadásul ekkor még szó sem volt bármiféle szabad szemmel látható méretű sörforradalomról, így aztán az érdeklődő laikus még ha hallott is olyan fogalmakról, hogy IPA, lambic, ESB, kölsch vagy gose, legfeljebb diplomatikusan bólogatott, hiszen úgysem tudott országon belül kóstolni ilyesmit.
A KK fantáziáját pedig elsősorban azok ragadták meg ebből a rengeteg ismeretlen sörből 2007-ben, amik a lehető legradikálisabban különböztek a söruniverzum akkor és általunk ismert szeletének képviselőitől: a füstölt sör, a sós és korianderes gose vagy épp a Liefmans-féle glühkriek. Utóbbi tétel azért lóg egy kicsit mégis ki a listáról, mert az eltelt évek során sem pótoltuk be a mulasztást, egészen mostanáig sikerült kihagynunk a stílus kóstolását. Ami persze valójában nem is igazi stílus, hanem olyan meggyes lambic (azaz spontán erjesztésű savanyú belga ale), amit fűszerek és cukor hozzáadásával afféle premix-forraltsörnek készítenek elő. A fogyasztó dolga tehát egy glühkriekkel alapvetően annyi, hogy megveszi, felmelegíti 70 fokra, majd elfogyasztja. Ez pedig valóban véges-végtelenül távol áll a sörkóstolás mégolyan széles értelemben vett rutinjaitól, ekképp okkal piszkálja régóta a fantáziánkat.
Valamiért mégis mindig elkerült minket a Glühkriek, még akkor is, ha időközben Lengyelországban többször is tesztelhettük a modell egy jóval bárdolatlanabb, ám arrafelé közkedveltnek tűnő változatát, ami sima világos lagersörre építve követ egészen hasonló logikát. A forraltbor-fűszerkeverékes, mikrózott Tyskie viszont még akkor sem túl megkapó élmény, ha adott esetben tejszínhabbal és fahéjszórással szervírozzák.
Tudtuk persze, hogy a Belgaco már huzamosabb ideje importálja a Glühkrieket, tehát már évek óta nyugodtan vehettünk volna, a konkrét kegyelmi pillanat mégis csak idén tavasszal érkezett el, amikor megláttunk egy palackkal a Beers&Booksban és befejeztük a halogatást. Azt persze továbbra sem tudtuk, hogy mire számítsunk, hiszen ezek a pre-sörforradalmi legendák nem minden esetben öregednek szépen: a már említett Nagy Sörkönyvben például olyan, mai szemmel nem egyértelműen szerethető sörök is az ötszázas válogatás részét képezték, mint a Peroni Nastro Azzuro, a Sagres Dark vagy a Gambrinus. Így aztán inkább az elővigyázatos utat választottuk és előbb hidegen kóstoltuk a Glühkrieket – sok köszönet nem volt benne, a kortyot teljesen agyonnyomta a gejl, cukros-fahéjas forraltborsűrítmény-íz, meggyesség és lambicosság lényegében egyáltalán nem érződött benne.
Inkább felmelegítettük, a csomagolópapíron javasolt 70 fokra, majd rögvest megállapítottuk, hogy a vékony falú és fületlen lambicospohár talán nem volt a legokosabb választás a kóstoláshoz. Miután egy sütőkesztyű segítségével áthidaltuk a problémát, azt is megállapítottuk, hogy drámai a különbség a Glühkriek hideg és forró létállapota között: felmelegítve egy izgalmas ital lett belőle, ami ugyan továbbra is édes, fűszeres és alkoholos, de miután mindezek az ízjegyek elég határozottan összeolvadtak a forróság érzetével, mellettük szabadon ki tudott bontakozni a gyümölcsös, tejsavas krieksavanyúság is, egészen egyedi és rendkívül izgalmas kóstolási élményt biztosítva. Nem is nagyon tudjuk mihez hasonlítani, az összhatás leginkább olyan, mint egy karácsonyivásár-értelemben vetten tömény forralt vörösbor és egy savanyú, friss, ropogós meggyes lambic olyan keveréke, ami a józan ésszel feltételezhető katasztrófával ellentétben működik, amiben a karakterek teljes összhangba tudnak egymással lépni és mindkét irányból a lehető legkedvezőbb összképet adják ki. Az egyetlen bizarr élmény a melegen is megmaradó szénsavasság, ami a sokadik kortynál is teljesen váratlanul tudja érni a magunkfajta rutintalan fogyasztót.
A glühkriek mint műfaj tehát abszolút a KK-hoz hasonló, a new england inspired triple belgian ipák, maracujás-malagétaborsos sourök és laktózos-zabos pilseni-stout crossoverek erdejében megfáradt, a vibráló ingerek óceánjában megcsömörlött sörkóstolók menedéke, hiszen teljesen váratlan irányból tud úgy újszerű élményt nyújtani, hogy valójában sok évtizede, organikusan helyi stílusként fejlődött ki és igazából azóta sem tett szert kiemelkedő globális hírnévre. Igazán kalandos élményt kínál, amit kár kihagyni; viszont csakis felforrósítva van értelme.
Alkoholtartalom: 6 V/V %
2019. 06. 04.
