belga trappista ale
Mai sörünk szórakoztató módon került terítékre: kezdetben egy korábbi bejegyzés kommentjeiben tűnt fel, elsősorban mint a sznob pazarlás ikonja, ilyen minőségében pedig bajosan szerezhette volna be blogunk az énképsérülés reális veszélye nélkül. Mikor már-már végképp a legendák körébe költözött volna, működésbe lépett azonban a deus ex machina, és a KK figyelmes, imádnivaló barátai pont a Westvleterent szúrták ki közös meglepetésnek. Egy ilyen exkluzív, reprezentatív, stb. sör pedig kellő körültekintést és tájékozódást érdemel, amire a Wikipedia vonatkozó lapja kínálkozik legfőképpen, és aminek kissé ironikus módon az egyik tételmondata arról szól, hogy Westvleterent nem lehetne papíron viszonteladói úton vásárolni.
Merthogy nem egyszerűen trappista sör, de egyenesen a keményvonalas rendházas fajtából való: elsősorban papok főzik, és elsősorban csak azért, hogy fenntartsák a rendházat, amiből több unikumjellegű dolog is következik, például hogy a legkevésbé sem veszik figyelembe az olyan elvont piaci fogalmakat, mint amilyen a kereslet, és csak annyit főznek, amennyit muszáj (és ami mennyiségben kifejezve 4750 hl volt tavaly), korlátozzák a fejenként vásárolható mennyiséget, arra törekednek, hogy csak a rendháznál lehessen megvásárolni, és így tovább. Ezzel az üdítően piacellenes alapállással hozható összefüggésbe az apátság söreinek megjelenése is: a 0,33-as barna üvegeken nincs címke, minden lényeges információ a szabvány koronazár körömnyi felületére lett bezsúfolva; a puritán összhangot csupán a trapissta célokat szemlátomást nem tisztelő kalandor importőr, a jól ismert Duplex Drink Kft. kis fehér tájékoztató bilétája töri meg.
Egyértelmű, előre leszögezhető tény, hogy olyan sörről, amiről széles (és releváns) tömegek állítják, hogy a világ egyik legjobbja, ráadásul párezer forintos ára is erősen a kivételezettségérzet irányába hat, tulajdonképpen nem lehet értelmesen írni, mert ha azt írjuk, hogy rossz (ami meglepő lenne), erősen el kell gondolkodnunk rajta, hogy hülyék vagyunk, ha azt írjuk, hogy jó, akkor meg még mindig nem igazán különböztetjük meg az átlagos jó söröktől. Különösen érvényes ez a KK szűk és inflálódott pontozási rendszerére is, hiszen az 5 pont alatti sör, blogunk melegszívű gyakorlatából fakadóan, biztosan bír valami könnyen észrevehető gyengével, az ötpontosság pedig egy csak kicsit kivételezett kasztot jelent, mégsincs feljebbi lépcsőnk. Bár ez igazából nem is nagy baj, hiszen az ízlés szubjektív, az értékelés szintúgy, stb, lépjünk egyből magához a sörhöz.
12-esünk illata határozottan vastag, a rövidital-erősségű alkoholosság mellett sok kibogozhatatlan gyümölcs színesíti, gyakorlatilag komló és maláta nékül. Íze már jóval sörszerűbb, bár a meghatározó alkoholíz itt is központi elem, főleg a trappistasörös 15-16°C-on; a gyümölcsök ekkorra leginkább olajos magvakká és aszalt szilvává, barackká lényegülnek át, ami a vörösesbarna színnel és az erős illattal, mint az eddigi trappisták, most is boros analógiává áll össze; megforgatva szinte látni a lassan elmúló kis köröket a pohár oldalán. Gyakorlottabb, képzettebb, öregebb, valódibb sörkritikusként most minden bizonnyal írnánk még néhány sort a tökéletest manifesztáló Westvleteren valóban egyéni jegyeiről, azokról az apró árnyalatokról, amik a nagyjából hasonló kategóriájú sörök közül a világ dobogós élmezőnyébe emelik, de fentiek híján a szintén elbűvölő utóízt emeljük csak ki, amiben az olajos-diós, elhúzódó zárójegyek enyhe csokoládés karamellízzel összefonódva foglalják le ízlelésünk még hosszú-hosszú tízpercekre. Úgy, ami után nincs kedvünk egy darabig fogat mosni.
Alkoholtartalom: 10,2 V/V %
2008. 03. 29.
