német ale
Ritka szerencse érte a KK-t a sörbúváros Duchemin kolléga jóvoltából: kaptunk egy példányt a hagyományos német sörtípusok egyik lebizarrabbikából, a Goséból. Mivel valószínűleg nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nagyjából semmit nem tudtak a típusról korábban, egy kicsivel közelebbről is bemutatnánk, miről van szó: egy olyan, eredetileg spontán erjedésű, később élesztő és tejsav megfelelő adagolásával beállított felsőerjesztésű búzasörről, amit elsősorban Lipcse környékén gyártottak annak idején, ráadásul sóval és korianderrel ízesítik. Hagyományos formájában nagy, hasas üvegbe töltötték, melyre zár helyett hosszú nyak került, hogy a másoderjedésből felbuzgó élesztő természetes dugóként védje a sört.
Természetesen mint minden érdekes és egyedi dolog, a XX. század során a Gose is kihalt - a II. világháború, majd a pár évvel későbbi államosítás idején már csak az - utódfőzdéje révén - most általunk is tesztelendő döllnitzi Ritterguts főzde foglalkozott a típussal, de az utóbbi fordulatot már az sem élte túl. A későbbiekben még néhányan próbálkoztak a Gose életben tartásával, de végül 1966 és 1986 között beállt egy szomorú interregnum. Ma már Lipcse vidékén három-négy helyen is készül Gose, a sörreneszánsz révén újra sikerült helyet szorítani számára néhány helyi kocsmában, illetve a kísérletező kedvű újhullámos sörőzők is - főként Amerikában - kacsintgatnak felé; de az ilyen dolgokból valahogy mindig jóval autentikusabban hat a megfelelő földrajzi és kulturális kontextusban újjáéledő eredeti.
Sok viszonyítási alap nincsen, noha a búza és a tejsav nyomán leginkább a Berliner Weisse irányában érdemes párhuzamot keresni hozzá - ami egy igen meredek sör, így a Gose, ami leírása alapján még mélyebben tobzódik az őrületben, bizonyosan maradandó élmény lehet csak. Igen kíváncsian kezdjük hát a kóstolást, első lépésként a sűrű, kissé mézes búzasörillatot fedezve fel. Teste ránézésre opálos és híg, halovány rezessárga. Ízét kezdetben markáns, citromra hajazó savanyúság szabja meg, melyet a könnyen kiérezhető konyhasó teljességgel szokatlan módon ugyan, de kellemesen ellenpontoz. A továbbiakban egyfelől grapefruitszerű fanyar ízjegyek, másfelől a tejsavas erjedés kovászos karaktere egészíti még ki az összképet. Minderről nem nehéz a savanyúkáposztára asszociálni, ami valamelyest helytálló következtetés is ráadásul, de jóval barátságosabb és élményszerűbb kivitelben, mint a Berliner Weisse bármelyik helyi mutációja is teszi. Autentikus, kellemes, és csak azért nem mernénk rá elsőre ötpontozni, mert ezen az egy árva példányon kívül még soha semmilyen sózott sört nem sikerült innia blogunknak. Mindenesetre reménykedünk, hogy a címkén sugallt életelixír-hatásból így is elkaptunk egy morzsányit legalább.
Alkoholtartalom: 4,2 V/V %
2011. 06. 24.
