lengyel búzasör
A kézműves sörök kultuszában, úgy tűnik, globális jelenség, hogy az úttörő IPA-t szorosan követi a russian imperal stout, majd kis késéssel a savanyú sörök és a kihalt, kihalófélben lévő lokális ritkaságok. Ez utóbbiakat illetően különösen hálás terepet jelent a német sörnagytáj, ahol a pilseni típusú sörök legkésőbb a XX. század közepére szinte minden hagyományos stílust kiszorítottak ugyan, viszont – épp e történések relatív késői bekövetkezéséből fakadóan – vannak bizonyos változó pontosságú ismeretek arról, milyenek is voltak ezek a stílusok. Ennek megfelelően az obskúrus sörök rajongóinak ma már van esélye kóstolni többféle gosét, sőt, még akár lichtenhainert is. Épp, mint ahogy reneszánszát éli mai témánk, a korábban grätzerként, majd az időközben államhatárrá vált Odera–Neisse-vonal révén mára inkább grodziskieként ismert sör is.
A hosszabb típusismertetéstől eltekintenénk, hiszen remek források állnak rendelkezésre; a lényeg mindenesetre annyi, hogy a grodziskie egy alacsony alkoholtartalmú, tölgyfán füstölt búzamalátából (árpa nélkül) főzött sör, ami esetenként tejsavas erjedésben is részesül, de ennek legitimitása vitatott. A vitatottság oka pedig főként az, hogy az utolsó klasszikus sörgyár, ami grodziskiét főzött, 1993-ban bezárt, így egy bő évtizedre a stílus megszűnt létezni – meg persze a II. világháborúhoz hasonló korábbi zavarok sem tettek jót pl. a típusspecifikus élesztőtörzsek stabil fenntartásának. Újkori, Amerikában és Lengyelországban egyaránt zajló reneszánsza mindenesetre olyannyira relevánssá tette, hogy 2014-ben már a magyar házi sörfőzők éves versenyén is kategóriaként szerepelt, azóta pedig (a Kecskeméti Sörmesterek Szalonkája révén) már kereskedelmi forgalomban is kapható magyar grodziskie.
A ma kóstolt példány mindenesetre a lehető legautentikusabbak közül való, hiszen magában a típus névadó városában, Grodzisk Wielkopolski-ban készült. Ahogy kibontjuk, enyhén szénsavas füstillattal indul, kicsit tornatermes gumipadlóra emlékeztető módon, valamint közepes habbal, halványsárga és opálos testtel. Nagyon szénsavas, kortyolásnál felhabzik; ízre elsőként halvány füstös-égettgumis jegyeket mutat, minimálcitrusos háttér előtt. A komlókeserű relatív markáns (de még így sem erős), és inkább a zöld gyógynövényes vonalon, mintsem az aromásabbakon mozog. Nyeléskor pillanatnyi őszibarackos gyümölcsösség jelentkezik. Más füstös sörökkel összevetve egyértelmű a visszafogottság e fronton is, füst csak a háttérben érződik, így aztán nincs köze a parenyica- – vagy oscypek- – élményhez. Inkább csak könnyű, nagyon pezsgőállagú és elég bizarr.
Szép, tiszta íze van és tisztelhető az autenticitása, de egyszerűen érdektelen, legalábbis a KK-nak – akaratlanul is elgondolkozunk rajta, hogy vannak stílusok, amik nem biztos, hogy véletlenül haltak ki. Persze ne értsen félre senki, a Piwo z Grodziska egyáltalán nem rossz sör, csak éppen olyan ízekből rajzol ki rendkívül halovány kontúrt, amik egyébként önmagukban is igencsak megszokást igényelnek, és valahogy nem tűnik egyértelműnek, hogy az egész vezetne valahová. Egy gose például százszor potensebbnek tűnik nála. Csak hogy rokon stílust említsünk.
Alkoholtartalom: 3,1 V/V %
2015. 10. 08.