olasz ale
Ma egy újabb példányát kóstoljuk meg annak a beermarketes extrémsörcsokornak, amit a La Luna Rossával kezdtünk megírni három héttel ezelőtt. Ezúttal is egy újhullámos olasz sörhöz nyúlunk, ami annyira egyívású az előbbivel, hogy nagyjából hét kilométerrel készült odébb: a Birrificio Toccalmatto majdhogynem szomszédja a Birrificio del Ducatónak. Filozófiájuk is elég hasonló, ha megnyitjuk a Toccalmatto weboldalát, a „The Beer Freak Show” felirattal találkozhatunk szinte elsőként a fejlécben – azaz a főzde, akár a modern olasz kézművesek tekintélyes része, a határfeszegető, normabontó söröket tekinti hivatásának.
Ennek pedig a Sugar Kane is abszolút megfelel: tizenkét alkoholszázalékos árpabor, amit Trinidad és Tobago-i rumoshordókban érleltek. Sajnos a főzde honlapján már nincs fenn ez a konkrét sör, így további technikai részletekkel nem gazdagodhatunk a készítéséről, kénytelenek leszünk a jó öreg kóstolás útján kitalálni, mihez van dolgunk. Leszedjük a túlméretes koronazárat a rút címkéjű minipezsgősüvegről, és hozzá is látunk.
Sötétbarna, viszkózus, opálos, gyakorlatilag teljesen szénsavmentes sör töltődik az üvegből; alkoholos, rumhangsúlyú illattal, hátterében enyhe ecetességgel – az a fajta ecetesség érződik belőle, aminek van egy majdhogynem mentolos, hűvös érzésű, szublimatív mellékzöngéje. Biztos, hogy már ez is egészen ezoterikusan hangzik, pedig a szókép sehol sincs azokhoz képest, amiket a KK első kortyra felvázolt az ízről a fejében: röviden egy tömény, sűrű, ecetes, rumos, fanyar, csersavas, komlós sörhöz van szerencsénk. Kicsit be is pánikoltunk, hogyan lehetne ezt érzékletesen leírni valamivel részletesebben is, nem vagyunk biztosak a sikerben, de azért megpróbáljuk. Szóval: elsőként a vaskos, szárazanyaggazdag testtel találkozunk, ami inkább szájérzetben alkot maradandót a maga viszkózus selymességével, mintsem ízben. Utóbbi terén ugyanis a főként ecetsavas, de minden bizonnyal brettanomycesben is gazdag vaderjedéses hordóízek dominálnak, soraik közt balzsamecetes, halványan mandarinos, de mindenképp erősen lópokrócos ízekkel (és hasonlóan hűvös, pszeudomentolos aromával, mint amit már az illat kapcsán is említettünk). Ezeket fanyar csersavasság követi, tanningazdag vörösborokon túl és friss öveken innen, szépen összefonódva a csak nagy vonalaiban érződő, de kellemesen élénk, gyógynövényes keserűséget hátrahagyó komlóval. Lecsengésében az eddigiek összességén felül az alkoholos rumhangulat dominál, gyönyörű összhangban dolgozva össze mindent, amit csak el tudunk képzelni egy karibi rumoshordóban érlelt árpaborról.
Egyszerűen nem lehet belekötni: és bár nyilván igényel némi tapasztalatot a világos lagersörök után, már közepes sörviláglátottsággal is az újszerű és pozitív ízmeglepezések feneketlen tárháza. Ami egyúttal van olyan erős és lekerekített, hogy még azzal a fajta túltolt, rendkívüli akklimatizációt igénylő belépési küszöbbel sem zárkózik el a kóstoló elől, mint ahogy például a La Luna Rossa tette. Egyszerre rendkívüli, extrém, és mégis közérthető: az alapsör, a hordóérlelés és a vaderjedés olyan egyensúlya áll elő, amit nem lehet csak azzal magyarázni, hogy erős és intenzív sört eleve könnyű főzni. Hiszen itt sokkal inkább többesélyes végkimenetelekről van szó, olyanokról, amiknél már abszolút sokat számít az egyensúlyérzék és a technikai tudás. Nincs kétség, csak ünnepelni lehet.
Alkoholtartalom: 12 V/V %
2016. 05. 03.
