magyar világos sör
Mindig megnyugtató érzés, amikor azt tapasztahatljuk, hogy a dolgok előrefelé haladnak; hogy a világban az entrópia nem növekszik, hanem csökken; hogy a sörgyárak nem egyre értelmetlenebb, hanem egyre szerethetőbb termékekkel rukkolnak elő. A Dreher kapcsán, nagyobb sajnálatunkra, az elmúlt években nem különösebben élhettük át ezt a megnyugtató érzést: a Hidegkomlós három és fél évvel ezelőtti megjelenése óta lényegében minden újítás csak amolyan maszatolásnak hatott. Ilyen volt, amikor már a negyedik hidegkomlózású permutáció jött ki, ilyen volt a kérészéletű Kozel Első Komlós és végeredményben ilyen lett a késve érkező Dreher Pale Ale is.
Ilyen előzmények után érkezett meg szerény blogunk a Dreher mai sajtóalkalmára, melyen egy Ismeretlen Fejlesztés bemutatását ígérték az üzem marketingesei, és amihez kiválóan ambivalens hangulati megalapozással szolgáltak a bejárat terebélyes „KUKORICA NAPOK AZ ÉTTEREMBEN! A DREHER GOLD TÁMOGATÁSÁVAL” poszterei – hiszen mi másra vágyna jobban az egyszeri sörblogger, mint egy új sörnév és a kukorica egy lapon szerepeltetésére. Aggodalmunkat erősítette, hogy eddigi tapasztalataink alapján a sörgyári marketing mikrokozmoszkájában az irónia (és kiváltképp az önirónia) nem szokott különösebben népszerű stilisztikai eszköz lenni.
Pedig ez alkalommal pont előkerült: a dreheres kukoricanapok azt a tényt ünneplik, hogy az Asahi kivezeti a piacról a Dreher Classicot és a helyére hozza a Dreher Goldot – ami alapvetően ugyanaz a sör kíván lenni, csak éppen kukoricagríz nélkül. Ez pedig minden szempontból üdvözlendő lépés, hiszen a Dreher Classic, khm, nem éppen a maga tüll- és muszlinfinomságúan cizellált karakteréről volt ismert, ezen hiányosságaiban pedig jelentős szerepet játszott, hogy a benne használt gríz és az abból fakadó turbóászokos jelleg lendületből elfojtotta a kulináris jellegű értékelhetőség legbátortalanabb csíráit is.
De ez immáron a múlt, a fogyasztói igények közmondásszerű változásait lekövető kisebb-nagyobb kozmetikai beavatkozások eredményeként Classic helyett Gold lesz mostantól a Dreher zászlóshajója. E változtatások közül nyilvánvalóan a kukoricagríz-elhagyás a legmarkánsabb (és a legjobban üzenetté formálható) tétel, de messze nem az egyetlen: a próbakóstoltatások tanúságai alapján például a fő-Dreher színe is valamivel mélyebbé válik, erre hivatott reflektálni az új név is. Igaz, amint épp kibontunk és kitöltünk egy üveges Goldot, magunktól valószínűleg soha nem mondanánk meg, hogy sötétebb, mint eddig – persze korábban sem töltöttünk sok időt Dreher Classicok és spektrofotométerek együttes társaságában, sőt még külön-külön sem nagyon, azaz nem mérvadó a véleményünk.
Színre tehát standard világoslageres szalmaszín, habja meglepően szép és tömött, bár nem különösebben tartós. Illata vaníliásan, kissé diacetilesen édeskés, komló csak jelzésértékűen tűnik fel benne, az első kortyok fő tapasztalata pedig a kedélyes érdektelenség: a Gold nem igazán karakteres sör, de legalább azokat az igazán bántó ízvonásokat, amik a mainstream magyar nagyüzemi sörök elsöprő többségében jelen vannak (ide értve persze a Dreher Classicot is), sikeresen elkerüli. Marad a kissé édeskés, halványan észterhangulatú parfümösséggel is átszőtt, közepesen harapható malátatest, illetve a nem valami szívderítő komló. Most, hogy a kukoricát már nem lehet szidni a Dreherben, alighanem a komlókeserű lép majd a helyére a kritizálható vonások képzeletbeli rangsorában: itt is ugyanaz az aszpirines, bárdolatlan, egydimenziós komlókeserű érvényesül, mint ami lényegében az összes magyar nagyüzemi világos lagersörben és ami minden bizonnyal a felhasznált (a maga fizikai valójában egyébként a Marmite és a csipkelekvár szerelemgyermekére hasonlító küllemű és állagú) komlókivonat sajátja. Mármint nem a műfajé, abból biztosan léteznek tisztességben megőszült, szeplőtelen termékek is, hanem azoké a konkrét kivonatoké, amit mifelénk a nagyüzemek használni szoktak. Bár igazából mindegy is, a lényeg csupán annyi, hogy a Dreher Gold komlózása fényévekre áll attól, amit egy szépen összerakott akár német, akár cseh pilseni prezentálni képes a maga friss, ropogós, aromás, éteri, szférikus, bármikor őszintén körberajongható hallertauerességével/žateciességével/stb. Igaz persze, hogy ez a távolság lényegében a kategória összes hazai nagyüzemi söre esetében ugyanekkora, de hát ettől még nem lesz kellemesebb az élmény.
A kortyokban egyébként dicséretes önmérsékletet tanúsít a szénsav, míg a lecsengést a taglalt módon felejthető komlókeserű zárja. Az összkép nem bántó, viszont a vonzótól is odébb van, nagyjából mint a pont egy éve hasonlóan kukoricátlanodott Szalon esetében – annyiban mindenképp üdvös fejlemény, hogy alkalmi és rendszeres sörfogyasztók újabb széles tömegei élhetik át a kukoricamentes sör élményét, a Dreher tehát lépett egy határozottat előre a szerethetőség egyezményes, univerzális skáláján. A KK szakértői becslése szerint így a Gold most a Pale Ale-lel van egy szinten: a vájtínyű fogyasztó bármelyiket elfogadhatja, ha épp úgy hozza a lépés, de magától azért egyiket sem fogja keresni.
Lábjegyzet: a kóstolt üveget – két doboz és egy üvegpohár társaságában – a Drehertől kaptuk, a sör sajtóbemutatója során.
Alkoholtartalom: 5 V/V %
2019. 02. 11.
