magyar félbarna sör
Idén elég alaposan átalakult a Dreher portfóliója: a tavalyi Pale Ale mellé megjelent a Red Ale, a Classicot felváltotta a kukoricamentes Gold, e váltás farvízén pedig kikerült a gríz a Hidegkomlósból is (ami stabilan a mindenkori alap-Dreherre épülve készül). Ez önmagában sajnos nem hajtotta az egekig a Hidegkomlós élvezeti értékét, ugyanis hidegkomlózottsága messze áll attól a sűrűségtől, hogy igazán meggyőző karaktert tudjon kölcsönözni a sörnek. Olyat legalábbis nem, mint amit a Soproni IPA vagy házon belül a Red Ale fel tud mutatni. Szoktatósör-szerepét, azt, hogy a picit is nyitott fogyasztót a szimpla, nem különösebben szofisztikált világos lager mellett megismertesse változatosabb ízekkel – esetünkben újvilági komlóval –, ettől persze abszolúte elismerjük. Nyilván nem feketeöves triplaipa-kóstolóknak készül.
Mégis határozottan meglepődtünk a Dreher legújabb portfólióbővítésén: pont ebből a Hidegkomlósból készítettek félbarna változatot. Ami elsőre azért tűnik kicsit rejtélyes lépésnek, mert a Red Ale képében pár hónapja dobtak épp piacra egy félbarna sört, másodjára meg azért, mert hát a félbarna+hidegkomlós párosítás valahogy eleve olyasféle rétegigénynek tűnik, aminél jóval alapvetőbb stílusokkal sem szoktak nagyobb sörgyárak külön bajlódni (főként Magyarországon). El sem igazán tudjuk képzelni, mire számítsunk, így maradunk a kézenfekvő kóstolásnál.
Az illatában nem kell keresgélni a citrás hidegkomlózást, egyértelműen kiérződik, még ha nem is túlzottan intenzíven. Mellette közepes borsosság érződik, főként ha nem túl hidegen kóstolunk, bár valószínűleg inkább csak a komló- és malátaillatok összeakadásából és nem valamiféle erjedési fenolosságból. Színe világosabb fajta, valahol az óarany és a vörösréz között egyensúlyozó félbarna, habja bézs, tömött, nagyüzemi viszonylatban annyira nem is múlékony. Ízében elsőre a hidegkomlózás köszön be, futólag bemutatja, nagyjából milyen egy citrusosabb amerikai komló, majd átadja a helyét a pörkölt maláta teltebb, kenyérhéjas értelemben gondoltan melanoidinos karakterének, ami egyúttal a kortyvégi lecsengést is jelenti. A korty kissé vizes, bár a komlózás nem hidegen történt része biztosít annyi alapkeserű-hátteret, hogy teljesen azért a kortyközép se legyen üres. Mindemellett természetesen sokkal szénsavasabb az ideálisnál (vagy legalábbis a KK ízlésénél), de hát ezen fennakadni annyi értelme van, mint olyan zsemlét keresni, amiben több a tészta, mint a levegő.
A Félbarna Hidegkomlós összességében könnyen iható, kellemes, nem éppen komplex sör, ami azonban zavaró hibákat sem produkál, ráadásul olyan egyedi alstílust jelenít meg, amit nemhogy magyar nagyüzemek nem gyártanak, de olyan nagyon senki más sem. Érdekes, hogy van, a sima Hidegkomlósnál egyértelműen karakteresebb (a Pale Ale-nél főleg), és egy kicsit gondban lennénk, ha arra kellene javaslatot tennünk, a Red Ale-t vagy ezt válassza-e egy átlagosan jóhiszemű sörfogyasztó – ha komlósabb élményre vágyik, talán inkább ezt, ha malátásra, talán inkább azt. Nagyjából egyenlő erővel képviseli a két sör a Bak utáni második élményintenzitás-vonalat a Dreher-univerzumon belül.
(A kóstolt dobozt – és még egyet – a Drehertől kaptuk.)
Alkoholtartalom: 4,6 V/V %
2019. 08. 29.