amerikai stout
Bár ez a tegnapelőtti és az azelőtti cikkekben foglalt nyavajgás nyomán valószínűleg egy mániás rajongónkat sem éri újdonságképpen, azért ma is előrebocsátjuk, meg vagyunk fázva. Ehhez képest, meglepő módon, a december harmincegyedikén fogyasztott Bauer Dracula nyomán nemhogy romlott, inkább javult a közérzetünk, amit önhatalmúan magas alkoholtartalmának tulajdonítunk, így ma is egy épp olyan erős, csak sokezer kilométerrel nyugatabbra főzött sörrel próbáljuk kúrálni lassan unalmassá váló meghűlésünket.
A coloradói Left Hand abban is minden bizonnyal hasonlít a nagykátai Draculára, hogy nagyjából ugyanannyi ember ismerheti az országban őket, és egyaránt a sörkóstolás vadregényes oldalához tartoznak - bár ebben a szegmensben a Bauer azért már erős előnybe kerül, hiszen a Left Hand stoutját a Csakajósörnél mégiscsak lehet boltban kapni, néhány egyéb amerikai különlegességgel egyetemben, míg a Bauernek van egy kocsmája a Tápió mentén, és slussz. Ehhez képest a Left Hand már majdhogynem kommersz, bruhh. Külcsíny tekintetében mindenesetre érthetetlen volna, miért pont ez a legdrágább a Rákóczi úti sörbolt ötféle amerikai söre közül: csúnya betűk, valamiféle rejtélyes, nyugatihippiesített, főként nonfiguratív, eredendően orientálisnak szánhatott minta, sárkánnyal, furcsa - és szintúgy ronda - színekkel. Pedig a többi sörük egész jól néz ki - noha a kissé amatőr sugalmú rombusz-alapalakzat nagyjából minden modelljükön szerepel, azt általában valamilyen mókásabb/fantáziadúsabb/emészthetőbb figuráció és színvilág gazdagítja. Persze ilyen sört az ember nem azért vesz, hogy utána elmenjen vele a Moholy-Nagyra szakvéleményt kérni, mi is csak időhúzásként foglalkozunk vele ennyit - a tegnapelőttel ellentétben ma nem amiatt, mintha túl közhelyesnek éreznénk napi sörünket, épp ellenkezőleg: az imperial stout olyan műfaj, amit egyrészt még soha nem próbált kontinentális söröket felülreprezentáló blogunk; másrészt pedig része a Nagy Angolszász Söretimológiai Rendszernek, amit mi vajmi kevéssé látunk át.
Azért megpróbáljuk: Németországtól nyugatra, a felsőerjesztés univerzumában, három alapvető sörtípusról hallani gyakrabban - az ale-ről, a porterről és a stoutról. Ezek közül az első szinte bármi lehet, míg az utóbbi kettő műfaji szempontból erősebben kötött; a stout speciel olyan - jellemzően fekete - felsőerjesztésű sör, ami egyrészt műfaját tekintve határozottan (és gyakorta kibogozhatatlanul) össze van kötve a porterrel, másrészt a különböző történeti aspektusokon túl (mint hogy a 'stout' szó pl. a 'strong' szinonimája volt egy időben) a jelenidő mainstream értelmezésében egyfajta száraz, tőzeges ízű vonulatot képvisel, épp mint legemblematikusabb képviselője, az ír Guinness. Ilyen ízvilágú sörből világszerte meglepően sokfélét főznek (mint a - kissé rendhagyó - cseh Primátor és Kelt), a nyelvtapasztó, fakéregszerű ízvilág azonban sosem volt blogunk kifejezett kedvence. Épp ezért érdekes végre egy imperial stoutot kósolnunk, ugyanis az, mint típus, a XVIII. századi, az orosz cári udvarba irányuló brit sörexportból eredeztethető, amikoris a fent leírt stoutnak egy jóval testesebb, alkoholosabb verzióját kezdték a szigetvilág kiválasztott sörfőzői kihajóztatni - a módosított receptúrával gátolva a rakomány befagyását - így, kis szerencsével, ma a KK olyan stoutot kóstolhat, ami még ízlik is neki, épp mint a porterek szoktak.
Nos, a Left Hand Imperial Stout erősen indít: színre mint a nyersolaj, habja barna, illatában pedig egyszerre érződik a szokásosan stoutos földszag, továbbá némi édeskés, telt malátaillat, kikerülhetetlen alkoholos kipárolgással körítve. Ízében hasonló sokarcúság figyelhető meg: elsőként telt, fajsúlyos, laktatóan édes, szirupos malátás jegyek, melyeket egyszerre körít a fajtajelleg fanyar, száraz kesernyéssége és a friss, olajos komló; mindez markánsan illumináló etanolágyba ültetve. Nagyívű élménysör, intenzív szórakozás, társaságban kóstolni biztosan kiváló ötlet - de magunkban is igazán sodró ingeráradatot garantál, még 950-ért se hagyják ki.
Alkoholtartalom: 10,4 V/V %
2010. 01. 03.
