német porter
A Lausitzer Porterhez némiképp rendhagyó módon jutott el blogunk: nem sokkal a Sörspecialista.hu nyitása után - ahol ugye leginkább német sörök állnak, kívánatosan végtelen sorban - kaptunk egy kommentet, ami arról szólt, hogy említett sör akkora élmény, hogy hozzá képes a Köstritzer kismiska. Így megvolt a megfelelő előhangolás, és amikor pár nap múlva ellátogattunk a szaküzletbe, működésbe is lépett a tudatalatti reklám, éreztetve, muszáj vennünk egy Lausitzer Portert. Ennek eleget is tettünk, csak hogy néhány órával később rácsodálkozhassunk a Ratebeer vonatkozó értékelésére, ami 100 pontból 6-ot (hatot) érzett érdemesnek. Ilyen silány értékeléssel viszont még a dicsőséges magyar Adambräu sem rendelkezik, ennek megfelelően a vásárlás óta eltelt hónapokat folyamatos kétkedéssel töltöttük: mi lehet az a pont, ami alapján a Sörbúvár blog sztárszerzőjének kommentje és a világ sörértékelő nagyközönsége között ilyen óriási, tátongó szakadék nyílt.
Az ocsmány megjelenés ugyan hajlamosítja a KK-t, hogy az utóbbiaknak higyjen, de mivel láttunk már karón Fekete Korsót, jól tudjuk, semmilyen szabályszerűen leírható összefüggés nincsen a külcsíny és a belbecs között. Pedig a löbaui sörgyárban igazán kitettek magukért, az alapvetően átlagos színek és majdnem vállalható betűtípusok felhasználásával virtuóz módon sikerült valami olyat alkotni, amitől az ember inkább nézegerné a magyar kisüzemi címkebajnokságot estig, hiszen azokon legalább nevetni lehet. Ugyanakkor inkább az ominózus kommentent erősíti a Porter típusa (meglepetés: porter), ami ezúttal nem a Primátor-modell szerinti alsóerjesztésű fantázianév csupán, hanem valóban felsőerjesztett, tehát jó eséllyel az angolszász hordárvédőital-hagyományokat követő valóságot jelez. Ez pedig már önmagában izgalmas, még a kissé atipikusnak rémlő alacsony alkoholtartalom mellett is - a teljesen inkonzisztens kis információmorzsák arra mindenesetre máris elegek lettek, hogy fogalmunk se legyen, mit várjunk mai sörünktől. Bár a lelkünk mélyén azért még most sem sokat.
És... kitöltve sötét, schwarzbieres szín, bézs hab, mellé kissé felzaklató, cukrozott földre emlékeztető szag üdvözli a tisztelettel vegyes kíváncsisággal közelítő KK-t; de csak hogy ízben legalábbis az első jelzővel kapcsolatban egyből megrendüljön a hitünk. Talán ahhoz lehetne hasonlítani (a szag-rész után annyira már nem is meglepő módon) az élményt, mintha egy korsó tetszőleges, közepesen karakteres német barna sörbe bedobtak volna két kockacukrot, majd fél deci mézet, végül, a biztonság kedvéért, két-három Polysweet-tablettát is. Ez, a szimbolikus fogalmazást elvetve, nagyjából azt jelenti, hogy a szinte semennyire sem kiérezhető, enyhén pörkölt malátás és szinte komlótlan testhez elképesztő mennyiségű, sziruposan édes mellékíz társul, már talán nem is a 'gejl', inkább a 'beteges' jelzőt kiérdemlő módon. Mindez ráadásul nem is valamilyen trükkös, ínyizgató koncepció mentén történik: egyszerűen beleiszunk, összetapad a gégénk és megfullad a nyelvünk, utána vége a kortynak. Az összes trükk kimerül a végén jelentkező savanykás utóízben, amitől viszont olyan formát nyer - legalábbis utólag - a kép, mintha kólás olvadósrágót ettünk volna. Azoknak biztosan remek választás, akik gyerekkorukban hagymateát ittak krumplicukorral, de minden más esetben garantált a sokkélmény. Mindezt csak fokozza a gondolati játék, miszerint talán Lausitz környékén tradíció lehet a hasonló ízvilág, és akkor megértőbbnek illene lenni, hiszen végülis a bambergi Rauchbiert vagy a belga lambicot sem kevésbé sajátos jegyek jellemzik - ezt az elméletet mégis fenntartásokkal kezeljük, mert szemlátomást nincs mögötte semmi extra készítési mód, a karaktergyártás kimerül a cukor felháborítóan intenzív alkalmazásában. (Meg amiatt is, mert a honlapon szereplő puncsos, epres és meggyes ízesítés sem erősítik éppen a hagyományostípus-elméletet). Amennyiben mégsem ez az ábra, készek vagyunk elismerni, hogy buták voltunk - ha bennszülött lausitziak, ne habozzanak kommentelni.
Alkoholtartalom: 4,4 V/V %
2010. 04. 13.