litván ízesített ale
Elengedhetetlen, hogy a kifejezetten népszerű magyar nagyüzemi cikkek és a valamennyire népszerű magyar kisüzemi cikkek sorozatába illesztve időnként egzotikusabb sörökről is írjunk. Noha az olvasottsági statisztikák szerint túl sok embert nem szoktak érdekelni, a lelkünk mélyén azért bízunk abban, hogy van valami ismeretterjesztő szerepe annak, ha más országok sörhelyzetét is érintőlegesen bemutatjuk egy-egy konkrét példán keresztül. Már persze akkor, ha euroatlanti országokról és lehetőség szerint obskúrusabb stílusokról van szó – azt azért belátjuk, hogy egy grúz vagy egy pakisztáni egyenlager cikktémává választására nincs más magyarázat, mint a totális öncélúság.
Ma viszont van mentségünk: egy feketeövesen kézműves sört kaptunk ajándékba Litvániából, ami pont olyan ország, amiről (söriparát beleértve) ugyan nem sokat szokás tudni; de mint kontinensszerte kábé bárhol, ott is óriásléptekkel halad előre a Nagybetűs Kézműves Forradalom. Ennek láthatóan remek példája a 2015-ben indult (pontosabban házifőző keretek közül előrelépett), egy vilniusi családi házban működő Sakiškių alus: izgalmas nemzetközi stílusok, fancy dizájn, angol nevek – akár valamelyik újabb magyar főzde is lehetne. (Igaz, van azért egy sarkalatos különbség: a Sakiškių alus, sok más közép-kelet-európai kisüzemhez hasonlóan, készít saját nyomott kupakot, míg Magyarországon ez valamiért eddig mindenhol abszolúte kimaradt.)
A gose ugyan eredendően egy hagyományos – mármint a XIX. századi lagersör-forradalom előtti – német sörstílus, olyannyira, hogy öt éve még a KK is csak egy helyi reinkarnációt tudott kóstolni, mára látványosan beépült a fent érintőlegesen leírt nemzetközi stíluskészlettárba. Most kóstolandó litván értelmezése málnával készül, ami a gose eredendően savanykás, sós-korianderes alapkarakterére gondolva logikus választásnak tűnik – így további polémiák helyett elég azt tesztelnünk csak, a valóságban is működik-e a koncepció.
(Kitérő: a fenti bekezdések alapján úgy tűnhet, mintha valamilyen disztopikus, sötét víziónk lenne a modern sörök világáról, amiben a lélektelen, globalizált egyenpiac mindennemű lokális szellemet kiöl a különböző országok főzdéiből. Bár nem állítjuk, hogy ez teljesen alaptalan értelmezés lenne, mégsem ilyen lesújtó a véleményünk: most, hogy véget ért a lagersör ellentmondást nem tűrő egyeduralma, inkább talán csak a másik irányba leng ki az inga, és idő, amíg mindenhol kiforr, mi az a sörök teljes világán belül, ami helyben épp népszerű és működik. Annyiban akár már a Gose With Raspberries is hordoz lokális üzenetet, hogy a fekete alapú, valamelyest indusztriális dizájn, plusz a bogyósgyümölcs mint összetevő kölcsönöz némi skandináv hangulatot a sörnek – pont úgy, ahogy a balti országok hangulata is megelőlegez valamit az északiakéból. De ez már inkább csak amolyan belemagyarázás.)
Kitöltve málnaszörpszín, enyhén opálos, élénken szénsavas sör fogad, szénsavasüdítő-szerű és hasonlóan gyorsan is múló habbal. Illata – természetesen – málnás, mögötte némi halványan sós, de inkább animális hangulattal. Az első korty tanulsága, hogy a Gose With Raspberries még annál is sokkal-sokkal szénsavasabb, mint azt a kitöltés közben gondoltuk: szájérzete gyakorlatilag az azonnali felhabzásra korlátozódik. Ízét közben markáns tejsavas savanyúság határozza meg, amire viszonylag elerjedt, így inkább csak háttéraromában, mintsem kifejezett málnaízben megjelenő gyümölcsösség épül, az elerjedt gyümölcscukor jellegzetes, kissé puffasztott búzára emlékeztető mellékízével kísérve. Ahogy egyre előrébb tartunk a kóstolással, úgy válik egyre egyértelműbbé, hogy a „gose” szó használata inkább marketingesztétikai, mintsem receptbeli megfontolásokból adódhatott: definíció szerint jóval inkább berliner weissét iszunk épp, mintsem gosét. A két stílus között az elvi különbség nagyjából annyi, hogy míg mindkettőben van (lehet) tejsav, meghatározó szerephez csak az előbbiben jut; a gose fő karakterét a mérsékelten sós íz és a koriander adja inkább. A Sakiškių málnás goséjában viszont nincs koriander, só pedig hiába van a címke szerint, a kóstolás során ezt csak az enyhe ajakcsípés igazolja – ízben teljesen összeolvad az intenzív tejsavassággal. Meg hát a málnaszirup eleve az egyik legalapvetőbb adalék, amivel szelídíteni szokták a berliner weissét; még egy érv a félrecímkézés mellett.
Persze ez nem sokat számít, a Kontár Komlókutató blog nem BJCP-verseny, így nem a stílusmegfelelést, hanem a kóstolási élményt keressük. E téren a Sakiškių Gose With Raspberries pedig inkább az extravagáns, mintsem a harmonikus iskolát követi, de azt is kissé túltolva: az ízfront többé-kevésbé egyhangúan tejsavsavanyú, mint a kovászos uborka leve, miközben a málna inkább csak dísznek van jelen. Egyetlen gosealibijéből, a sóból valószínűleg jóval több van benne, mint egy klasszikus, Lipcse-környéki goséban, de ez inkább csak az utólagos szájízünk elsózására elég, a konkrét kortyokat nem különösebben befolyásolja: ott a savanyú irány sokkal erősebb.
Vicces élmény, kissé perverz módon még itatja is magát, de kulináris revelációnak a legkevésbé sem neveznénk. Ha épp Vilniusban járnak, próbálják ki, de csak emiatt ne foglaljanak egyből AirBaltic-jegyeket.
Alkoholtartalom: 3,5 V/V %
2016. 11. 10.
