svájci világos sör
Számos kiváló tulajdonságunk közül mindig előszeretettel emeljük ki a képességet, amivel külföldön járva valahogy meglepően gyakran sikerül teljesen feleslegesen cipelnünk hazáig egzotikusnak gondolt söröket. Számos példa bizonyítja az elmélet helyességét: bő egy évvel azután, hogy megvesszük a Schneider Aventinus-t meg a Schlenkerlát Bécsben, megnyílik a Sörspecialista.hu és árulni kezdi. Ha Liefmans Cuvée Brut-ot hozunk, egy-két hónapon belül a Belgaco itthon is teríti. A tökéletes abszurdítás kedvéért Prágából hozunk haza egy Flying Dog Raging Bitch-et? Pár hét, és a Csakajósör is rákap az ízére... persze mindez blogunkat a legkevésbé sem zavarja, hiszen legalább könnyen lehet újra és újra venni a szóban forgó (és aláhúzandóan nagyszerű) sörökből, ami nagy-nagy haladás a pár évvel korábbi sörhelyzethez képest. Ma mindenesetre megpróbálunk visszamerészkedni a sörkóstolási individulaizmus autenticitást hazudó útjára, és egy itthon talán hosszabb időtávon is kevéssé elérhető sört, a svájci Quöllfrischt kóstolunk meg, amit egy drága pajtásunk hozott szuvenír gyanánt. Így van: ha saját sörélményt akarunk, az cserébe - legalábbis most - jó eséllyel unalmas lesz. Legalábbis egy délnémet ihletésű dobozos (pfujj) világos lagersörtől nem számítunk különösebb izgalmakra.
Előítéletünket egyébként a Ratebeer közönsége is osztja, tizennégy pontot engedve meg az appenzelli Locher sörfőzde kibogozhatatlanul sok világos söre közül a legviccesebb nevűnek (ami egyébként, ha esetleg valakit izgatnak az ostoba tények, az első olyan KK-kóstolt sör, ami 'q' betűvel kezdődik). A név egyébként, legalábbis feltételezésünk szerint, a német 'die Quelle' (forrás) szóból torzult el a schwizerdütsch nevű - beszélve leginkább kotló tyúkok kánonjára emlékeztető - svájci dialektus irányába. Igazából fogalmunk nincs, mit lehet még róla írni, mert semmi további különösebben belekötnivaló nincs benne: alpesi parasztidill, svájci zászló, tisztasági törvény, unalom. Kóstoljuk inkább meg.
Amint túltesszük magunkat a dobozossörivás okozta stresszen és kitöltjük a benzinszínű és -tisztaságú sört, elsőként a természetellenesen élénk, kicsit technokolba hajló alkoholos-komlós malátaszag tűnik fel, tovább erősítve negatív előhangolásunkat. Amit persze tisztességtelen lenne megtartani, így hamarjában úgy csinálunk, mint aki ki tudja törölni a memóriáját, és iszunk néhány hosszabb indító kortyot - ezek nyomán pedig megállapítjuk, a Quöllfrisch tényleg igen távol áll attól, hogy jó íze legyen. Persze nem annyira rossz (höh, hát svájci!), az első ízjegyek soraiban mégis valami savanyú, kicsit banánészteres (ez egy létező dolog ám: a hivatalos neve 3-metil-butil-acetát) alap tűnik fel; rajta dohízű, avas, kicsit kukoricagrízre emlékeztető - pedig nincs benne - felépítménnyel. Az egyetlen tisztességes pillanatnak a lecsengés tűnik, amiben egyfelől élénk, pilsenies komló, másfelől karamelles malátaemlékek tűnnek fel. De csak azért, hogy utána még ezt is elrontsa egy sehová sem illő, kissé csipős utó-utóíz, ami a legjobban talán a növényvédőszeres grapefruithéjjal állítható párhuzamba. Hiába svájci, mégis rossz - persze ebből kár valamilyen plebejus revansérzéssel teli gúnyos végkövetkeztetést levonni, hiszen az ország ötven legjobb söre listájának még az aljába sem fért be, tehát maximum a helvétek Borsodijának nevezhetnénk. Annál pedig mégha nem is jobb, de legalább nincs benne kukoricagríz.
Alkoholtartalom: 4,8 V/V %
2010. 06. 02.
