magyar félbarna sör
Mai kóstolásunk alanya a Pécsi Sörfőzdéből érkezett, amelytől tavaly ugyan egészen kirívó mennyiségű – 4 – újdonságot is megírtunk (nem függetlenül a főzde némiképp atipikus piaci mozgásaitól), most mégis egy egészen régi sörüket vesszük elő. Bár az „elővenni” annyira talán nem is pontos kifejezés, hiszen hozzáférhetőséget sugall, pedig a Három Királyokat, mai sörünket sok-sok éve próbáljuk végre elérni, nagyjából a Kontár Komlókutató blog történelem előtti (SŐT, AZ ŐSZÖDI BESZÉD ELŐTTI!) kezdete óta.
A Három Királyok, tudniillik, egyfelől szezonális sör, amit télre készítenek, másfelől regionális sör, amit Pécstől távolodva egyre kisebb eséllyel lehet beszerezni. Mindkét minőségében többé-kevésbé egyedülálló a nagy(obb) magyar sörgyárak szortimentjében, melyek igen vonzódnak a szuperstabil, szuperállandó, szuperegységes termeléshez és értékesítéshez, így bármilyen vadabb vállalkozásba csak egészen elvétve szoktak fogni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Három Királyok cserébe valamilyen kiemelkedő gasztronómiai csoda lenne, csupáncsak egy 6,3 százalékos világos sör, amiben a biztonság kedvéért a karamellmaláta mellett némi cukor is megtámogatja a stabilabb erjedést (a cseh erőssörök fura szokásához hasonlóan), de a kukoricagríz szerencsére hiányzik belőle.
Kitöltjük, a félbarnához azért közelebb áll, mint a világoshoz, színe valahol az aranysárga és a rézvörös közti tartomány közepe táján mozog; habja világos és viszonylag visszafogott. Illatra tökéletesen hozza az imént emlegetett cseh speciálokra annyira jellemző furcsa, kicsit alkoholos, kicsit égetettcukros karaktert; míg ízben eleinte grillázsos karamell jelenik meg, amint összeolvad a máskülönben nemigen intenzív, de azért valamelyest jelen lévő, egyszerű, orvosságkeserű komlóval. Idővel felzárkózik e mellé némi főtt kukoricás, kockanyelven diacetiles édeskésség is, mellette nehezen meghatározható enyhe savanykássággal is, míg utóízében már leginkább a komló marad egyeduralkodó, a maga egydimenziósságával együtt.
A Három Királyok összességében így inkább nosztalgikus, mintsem élvezetes sör, nagyjából ez az a szint, aminek tíz évvel ezelőtt kiosztottuk volna magyar nagyüzemi viszonylatban az „egész jó”, szezonálisságát és regionalitását is beleszámolva akár már az „izgalmas” minősítést is. Ma már csak az utóbbi vonásai maradtak relevánsak, az alapsör mellett viszont az egyetlen érv, hogy retróélmények legalább olyan meggyőző, mint a megboldogult Szalon Barna volt: metróállomáscsempébe ragadt fosszíliaként mesél róla, milyen volt az a világ, amikor a savanyú, kukoricás, hatnapos ivósörök jelentették azt a kontextust, amihez képest el kellett térni, ha a népgazdaság épp különlegességre mutatott igényt. Rituális jelentősége tehát tagadhatatlan és ebbéli minőségében (illetve azért, mert más nagyüzemi sörökkel ellentétben valódi, működő története is van), reméljük, hogy még sok télen át fennmarad. Egy kicsit faragni rajta azért biztos, hogy semmiképp sem ártana.
Alkoholtartalom: 6,3 V/V
2019. 04. 20.
