magyar világos sör
Hosszú idő után a KK újra magyar sör műsorrendre tűzésével örvendezteti meg patriotikusabb ízlésű rajongóit, ráadásul egyenesen attól a Borsodi Sörgyártól, amit rendszeresen, előszeretettel gyalázunk, két okból: egyrészt hogy a legsilányabb palettájú hazai üzemünk, aminek - egyedüliként - még saját barnára sem telik, így (az egyébként egészen tűrhető) Borostyánon és Bivalyon kívül csak az alap-Borsodit gyártják. Ezzel elérkeztünk egyúttal a második okhoz is, a négy nagyobb gyár alapsörei közül (Arany Ászok, Soproni, Szalon, Borsodi) többé-kevésbé egyértelműen a bőcsieké a citromdíj, mégha egy ilyen hasonlóan harmatos mezőnyből az ilyetén teljesítmény szinte a vakvéletlenen múlik is.
Mindenesetre a Borsodi Sörgyár, úgy is, mint az északmagyarok egyik fő identitásformáló eszköze, idén megfeszítette erjesztőizmait és gazdagított egyet palettáján, ráadásul nem egy kamunémet, háromszázalékos, inkább titkolni kívánt álsörrel, hanem egy négy és fél alkoholszázalékos világossal (összehasonlításul: ez pl. a Kőbányai vagy a Soproni értéke), ami egyben egy régebben létezett bőcsi sörtípus újjáélesztése egyébként, zárójelben. Blogunk természetesen rendívül kíváncsi volt, hogy honnan és miért rángatta elő az üzem a Rákóczit, ezért írt is egy e-mailt a céges marketingtanácsadónak (outsourcing, vicc), de, nem túl nagy meglepetésre, mindeddig nem kaptunk választ. Pedig kíváncsiak lettünk volna, márcsak azért is, mert a modellel elsőként üres üvegek képében találkoztunk, a békéscsabai vasútállomás előtt, valamikor szeptember elején, és azóta hiába is kerestük mindenfelé, egyszerűen nem volt nyoma a Rákóczi létezésének - egészen az elmúlt napokig, amikor is a salgótarjáni állomás restijében sikerült újra felfedezni, egyszersmind beszerezni párat a KK új rejtély-főszereplőjéből.
Ránézésre valahol a hetvenforintos, de nem német nevű öblítővizek és a kisgyáras amatőrcímkék dizájnja között egyensúlyoz: drapp háttér kamupergamen-hatású fekete szegéllyel, közepesen béna betűkkel és II. Rákóczi Ferenc fejedelem obligát, a régi ötvenestől az új ötszázasig számtalan helyről ismert Mányoki-féle arcképével. Szaga enyhén édeskés (mert senki nem gondolta, hogy kimarad a kukoricagríz, ugye), egyébként egészen sörszerű - ami ízéről már nem mondható el ilyen lelkesen: savanyú, tartalmatlan test, valahol a háttérben enyhe, gondolatszerű malátássággal, és mindent elsöprő, lélekölően vízízű lezárással. Inni ennek megfelelően élményszegény, a halványan gusztustalan kukoricagrízes kézjegyek előtt semmi olyan nincsen, amit pozitívan kapcsolatba szokás hozni a sörivással; egyetlen pozitívuma, hogy semmilyen extrém negatívat sem sorakoztat fel a kategóriatárs (és hasonló logika szerint elnevezett) Szent István sör - Hunyadi Mátyás-vonallal szemben. Így aztán levonhatjuk a nem túl boldog konklúziót, a Borsodi végre bedobta a maga portfóliófrissítés-ékkövét, de véletlenül sem valamilyen követendő irányba, sokkal inkább a még önmagához képest is lefelé pozicionált kategóriákat meghódítandó. Ez szomorú, de vígasztalja mindnyájunkat a tudat, hogy amennyiben Budapesten élünk, szinte biztosan (de még egyébként is nagy eséllyel) soha nem fogunk találkozni a fejedelem borsodis portréjával.
Alkoholtartalom: 4,5 V/V %
2008. 10. 27.
