német szűretlen barna búzasör
A Paulaner, mint egy sznob, csúcsbudai sörház üzemeltetője, vagy mint a távoli, meseszerű Bajorország nagy sörfesztiváljának vezető ereje, sok magyar fejben jelenti a Nyugatos, Irigyelt Csúcsminőséget, azt a fajtát, amit például a kora kilencvenes évek balatoni freizimmer-dílerei gondolhattak (a társadalom fennmaradó részének zömével együtt) szinte mindenről, ami a vasfüggöny hűlt helyén túlról jött, és aminek hordozói jellemzően kieli kamionsofőrök és schwerini munkanélküliek voltak. Az ilyen torzított tárgyfetisizmus pedig hajlamos elferdíteni az egyszeri magyar ítélőérzékét, így blogunk ezúttal is a megtévedtek segítségére siet, és leszögezi: a Paulaner nem a kiemelkedő kiválóság zászlóhordozója, Ugyanúgy, ahogy a Heineken, a Zlatý Bažant és a Borsodi sem, csak hogy párat említsünk a közkedvelt, csoportstigma-táptalajon eredt vélemények közül.
Természetesen az iméntiek alatt egy-egy konkrét sört szokás érteni, a Paulaner meg egy márka, sok-sok konkrét sörrel, így a lehető legnagyobb hülyeségek egyike lenne ilyen összevetés alapján véleményt alkotni - gondolhatná a kritikus szemű blogolvasó, és igaza is lenne; ezért kicsit árnyaljuk a fenti, frusztált diarét. Eddigi tapasztalataink szerint a közkedvelt bajor márka sörei általában kellemes, minőségi termékek, vannak köztük jók és kevésbé kiemelkedők, de közös jellemzőjük, hogy meglehetősen távol áll tőlük az érdemi virtuozitás; miközben azt nem az egyes típusok jellegzetességei lehetetlenítik el, hiszen egyéb bajor gyárak nagy számban produkálnak valóban kivételszámba menő gasztroperformanszokat. Csak hát a Paulaner nem tartozik közéjük, termékei - eddigi benyomásaink alapján - a nagy köznek szóló, a tájjeleget lecsiszolt, globálkompatibilis formában kínáló variációk. Ezzel persze nincsen semmi baj, a nagy gyárak természetes sorsa az egyéni él elvesztése, a közeli Hacker-Pschorrtól a távolabbi Staropramenig, vagy a még távolabbi Soproniig számtalan példa támasztja alá a tételt.
A Hefe-Weißbier Dunkel azonban egyelőre előttünk is az ismeretlenség otthonos homályában álldogál, és akár a prekoncepciógyilkos megváltást is rejtheti, hiszen nem ez lenne az első eset, hogy az imént lesajnált multik egy-egy terméke a vártnál erősebben odacsapott volna. Kellemesen tartalmatlan, sárga felütésű dizájnja mindenesetre nem ígér hasonlókat, a konzervatív, letisztult Paulaner-logóhalmaz és az alatta feszítő vásáriolajfestmény-stílusú ligeti sörözéses csendélet a söripari konformizmus unalmas nyugalmával siettet a kóstolás felé. Épp, mint sztenderd barnás-mélyvörös színe, kemény, tartós habja, és citrusos, nyálkahártya-andalító illata.
Íze a fentiek után ellenben meglepően híg, a forrásvízszerű alapokat csak némi légies oldottságban színezi a búzamaláta jellegzetes, egyszerre magos és limonádés jellege, zárásában némi zavaró, a kukoricával ócsított sörökre jellemző felhangcsokor által tarkítva, csak hogy érintőlegesen előző miniszterelnökünk sítusában is fogalmazzunk. Egyetlen érdekes vonása a markáns, bár rövid ideig tartó borsos-korianderes utóíz, ami után megint a már említett forrásvizes, élményszegény sterilség állítja vissza uralmát. Tulajdonképpen örülhetünk, mert az eredmény illusztrációjává vált eredeti előítéleteinknek, de talán ez alkalommal azt sem bántuk volna, ha csalódunk.
Alkoholtartalom: 5,3 V/V %
2009. 01. 21.
