olasz ale
Noha a KK következetesen ignorálja a tényt - legalábbis a blog felületén -, Olaszország is egyike a kézműves sörfőzés újabb kori fellegvárainak. Ez persze nem véletlen, a különleges minőségű és típusú sörök kultusza rendre olyan helyeken fejlődik ki, ahol már végképp egészségtelen mértékeket kezd ölteni a nagyipari tömegsörök piaci hegemóniája: mint kezdetben az USA, vagy mint remélhetőleg mostanában Magyarország. Ennek a nemes olasz kísérletnek pedig nyílt egy budapesti követsége is, még valamikor kora tavasszal, a Szépvölgyi úton, ahol az Il Capriccio nevű delikátesz méri a római Turbacci sörfőzde söreit - hatot csapon, és néhány továbbit üvegesen. Mivel a helyről a szomszédos blogokon annak idején már bőven esett szó - a csapoltakról a Folyékony Kenyéren (ahol úgy általában az olaszokról is akad bőven írás), az üvegesekről pedig érintőlegesen a Sörbúváron -, inkább csak egy általunk mindeddig nem próbált példánnyal, a helyi alkoholrekorder Strong Ale-lel kapcsolatos kóstolási tapasztalatainkat osztanánk meg a széles közönséggel.
Mivel a helyszíni - illetve a gesztenyés változattal zajló utólagos - tapasztalataink eddig inkább megosztóak voltak, nincs különösebben tiszta elképzelésünk arról, mit szabadna várnunk a sörtől. Egyelőre úgy tűnik, nagyjából azonos valószínűséggel követheti akár a testetlen, unalmas Ale, akár a majdnem IPA-ízkomplexitású és -karakterű Quinn nyomait. Ha típus szerint próbálunk archetípust keresni hozzá, a KK eddigi kóstolástárából csak a Birra Moretti Doppio Malto adná magát, de az meg egy tömegmárka söre, továbbá alsóerjesztésű, így nem valószínű, hogy sok köze lenne a Strong Ale-hez. Be kell lássuk, az ismeretlenbe ugrunk fejest.
Persze nem aggódunk olyan túlzottan, akadt a blogon már trükkösebb ellenfél is, minden irányból, de ettől még tagadhatatlan izgalommal fejtjük le a műanyag, kakasos ornamentikájú nyakcímke alól a natúr pléhkupakot (amihez legalább szike szükséges, ugyanis előbbi véletlenül sem akar magától elszakadni). Alóla halvány szalmaszín, erősen habzó, koncentráltan szénsavas sör tűnik elő, megtévesztően búzasörszerű illattal. Citrusosság, virágos élesztő - noha mindezek az ale-eket éppúgy jellemezhetik, elsőre mégis inkább hasonlít egy Borsodi Búzára. De persze ne legyünk rosszmájúak, az első kortyok nyomán máris kijelenthetjük, hogy a Strong Ale esetében szinte semmilyen kapcsolat nem áll fenn illat és íz között. A kóstolás elsősorban vaskosan malátás (noha változatlanul weissbieres asszociációkat keltő citrusossággal és szénsavassággal átszőtt), ezen túl enyhén csípős, leheletnyien komlózott testet tár fel. Sajnálatos módon ez utóbbit szinte teljesen elnyomja az indokolatlan lendületű és erejű, jó eséllyel az elővigyázatlanul adagolt kandiscukorból elerjedt, izmos alkohol, ami igencsak kilóg az egyébként is eklektikusnak bizonyuló, valószínűleg belga ihletésű kompozícióból.
Márpedig ha egy vonás még az ekletikából is kilóg, ott valami nem stimmel - és ez tökéletesen alkalmas összefoglalása a Turbacci Strong Ale karakterének is: a semmiből sem következő illat csak a korty legelején köszön vissza az ízlelőbimbóinkról; majd a test leginkább egy felsőerjesztésű élesztővel kezelt Doppio Malto-ként válik értelmezhetővé. A továbbgördülő búzasör-karaktervonások ezt ugyan még kellemes és szórakoztató módon mázolják össze tarka, ittas ecsetvonásokként, a fejnehéz alkohol azonban már semmihez nem járul hozzá, szerepe kimerül a finomabb ízelemek hatékony és korai lefojtásában. Érdekes sör, ízélményt is nyújt, de inkább egy vaktában összerakott sorrendű kóstolásét, mintsem egy koherens, egyértelmű sörét. Játéknak megteszi.
Alkoholtartalom: 8,9 V/V %
2011. 06. 02.
