Valahol meglepő tulajdonképpen, hogy hat év és legalább háromszáz cikk után sem esett még szó a blogon Magyarország egyik alapsöréről. Persze akad ellenérv bőven: például a túl széles körben ismert söröket annyi előfeltevés és sztereotípia veszi körül, hogy közel lehetetlen egy kicsit is tárgyilagosan értékelni őket. Ráadásul a Dreher még ezen a népes kaszton belül is kitüntetett helyzetben van, ugyanis részben marketing-, részben történelmi, részben árképzési okokból igen elterjedt nézet, hogy egy Igazi Prémiumsörről van szó, ami a jelesebb ünnepek és a megbecsültebb vendégek kísérője a vacsoraasztalon. Tehát tulajdonképpen a hasonló ismertségű, de a hétköznapiság hangulatával átitatott Soproni, Arany Ászok és Borsodi etalonja.

E második gondolatmenet igazság szerint épp olyan érvényes érv a pro-oldalon is, mivel egy picit is szélesebb sörkóstolási tapasztalati repertoárral hamar rájön az ember, hogy a prémiumszövegből egy szó sem igaz. Ilyen kvázi-polgárpukkasztó dolgokat pedig mindig szívesen blogol ki az ember, ne adj'Isten még bizonyos hátsó gondolatai is támadnak, hogy kellő számú olvasó esetén a sörkultúrán is tud faragni vele egy egészen kicsit.

A témaválasztásban egy további élmény is motiválta a KK-t: néhány hete afféle könnyű esti szórakozásként egy barátunk házi sörvakkóstolást ütött össze, néhány ismertebb világos ászoksör felhasználásával (egy komolyan vehető sörbloggernek az ilyesmi persze egy morzsányit sem kellene újdonságként hasson, dehát a blog nevét sem a gólya hozta, ugyebár). A vaktesztben szerepelt többek közt egy Staropramen, egy Borsodi és egy Dreher. A mai cikk apropójául pedig épp az a banális, mégis relevációjellegű felfedezés szolgált, hogy e sörök közül az óriási választóvonal a nemzetiségi vonal mentén húzódik; és nem amentén, hogy marketing- és árpozícióját illetően a Borsodi népsörnek számít, a másik kettő pedig prémiumnak. Tizedmásodpercek alatt kiderült, hogy a kukoricagrízzel sújtott magyar sörök majdhogynem egyforma ízűek, csak a vizesség mértéke különbözteti meg őket, míg a grízmentes, tisztaságitörvény-kompatibilis Staropramen egyedül hozza azt a képet, aminek egy vállalható lagersört elképzel az ember. Dacára, hogy német-cseh viszonylatban azért maga sem egy világklasszis.

A Dreher, ehhez képest, nélkülöz mindennemű tiszta malátaízt, a teste valamiféle savanykás, ám szokatlanul telt kompromisszuma a magas alkoholtartalmú, mégis kukoricázott koncepciónak. A  korty lecsengésén megjelenő komló sem hazudtolja magát meg túlzottan: az a fajta tétova, színtelen kesernyésség, amit akár szintetikusan is előállíthatnának, akkor sem tűnne jellegtelenebbnek. Egyfelől hiányzik belőle a trükkösebb komlók virágossága, gyümölcsössége; ugyanakkor másfelől a hagyományosabb kontinentális fajták (mint a Saazer) őszinte, olajos és üde keserűjét sem hozza. Persze, mielőtt bárki valamiféle elvakult Dreher-ellenességet látna mindebbe, ez a fajta komlózás lényegében az összes magyar sörmárka sajátja - esetünkben csak a szokatlanul sűrű test teszi meglepőbbé az élményt.

Végeredményben az egész sör egy kilúgozott paródia, egy kamu-prémiumsör , olyasféle konstrukció, ami egészen addig tűnik valóban kiemelkedőnek, amíg előtte csak gyengébb söröket kóstoltunk. Hiszen egy Kőbányaihoz, Borsodihoz, ne adj'Isten százforintos szupermarketsörhöz képest valóban nagy különbség a testes, harapható korty, az 5% feletti alkohol - csakhogy minden más szemszögből jelentéktelen és értelmetlen. Jobb pillanataiban messziről hasonlít a valóban minőségi példaképekre, mint a Jever Pilsener: nagyjából annyira, mint a három órával az említett sör fogyasztása utáni szájízünk tud. Egy átlagos magyar kocsma kínálatát tekintve márpedig sajnos gyakran kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy a Dreher a legjobb sör a kínálatból (hiszen a magyar márkatársaknál tagadhatatlanul jobb), de ne hagyjuk becsapni magunkat ilyenkor sem: igyunk inkább egy fröccsöt.

Alkoholtartalom: 5,2 V/V %

2012. 07. 25.